AASE.
Udvarunkban fű terem,
És mégis, te szemtelen,
Fennen hordod orrodat,
Úgy beszélsz, mint az a pap,
Mikor megkérdezte tőled:
Mi neved? s te úgy beszéltél,
Hogy megesküdött: szent már az,
Herczeghez méltó e válasz.
S erre apád ott, ebédnél
Szánt adott neki lovastul.
Hej, de jó kedve lett attul!
Itt ivott a kapitány,
Prépost, káplán valahány,
Ivott, evett, nem: zabált,
Míg a hasa félreállt.
De az inség kopogott,
S csönd lett egyben, mély, nyomott.
Jon szatócs nem kell nekik,
Azt már nem szenvedhetik.
(Kötényével törli szemét,)
Ládd, te volnál oly erős, hogy
Megvédhetnéd jó anyádat,
Gondozhatnád kissé házad,
Hisz örököd egyre vész, fogy!
(Újra sírni kezd.)
Nem hogy segitnél ínségben,
Időd, pénzed ellopod,
Álmadozva renyhén, tétlen
Várod egyre jó napod.
Átok kél mindütt nyomodban,
Lány, ha lát, elmenekül,
De Peerem mindenhol ott van,
Hol fejemre szégyen ül.