Határtalan, kietlen sivatag!
Egy struccz im ott a távolban halad ...
Mi járhatott a jó Isten fejében,
Mikor e rettentő, vigasztalan,
Véget nem érő, hasztalan
Szörnyet teremté? Én nem értem.
E tetemet, mely meggyalázza
A föld termékeny téreit,
Melynek talaját nem trágyázza
A könny, hol öröm nem virít.
E föld, mely mindig parlagon hever,
E jajszó, a szívnek fojtó teher.
Tán a keletnek tengerárja ez?
De hisz a tenger napnyugatra van,
Ottan nyaldossa untalan
A gátakat, ott zúg, ott terjedez.
(Egy gondolat villámlik át agyán.)
A gátakat? ... de a gát alacsony ...
Nem kell hozzá, csak egy csatorna,
És élet ömlenék el a habon
S a sivatag vízáradatba forrna!