PEER GYNT.
Der er ingen tro mellem menneskene mer, –
ingen kristendom, slig, som skrevet og sagt er; –
lidet gør de godt, og mindre de beer,
og har slet ingen agt for de vældige magter. –
I et vejr, som inat, er Vorherre farlig.
De bæster skulde hytte sig, tænke, som sandt er,
det er vogsomt at lege med elefanter; – –
og så lægger de sig ud med ham åbenbarlig!
Jeg er skyldløs; på offerpynten,
kan jeg bevise, jeg stod med mynten.
Men hvad har jeg for det? – Der går jo det ord:
Samvittighedsfred er en dejlig pude.
Å ja, det holder stik på den tørre jord,
men duer s’gu ikke for en snus ombord,
hvor en skikkelig mand er blandt pakket ude.
Tilsjøs får en aldrig være sig selv;
en får følge de andre fra dæk til hvælv;
slår hævnens time for bådsmand og kokken,
så stryger jeg sagtens i vasken med flokken; –
ens særlige tarv sættes rent til siden;
man gælder som en pølse i slagtetiden. –
Fejlen er den, jeg har været for from.
Og utak har jeg for hele stasen.
Var jeg yngre, tror jeg, jeg sadled om,
og prøved en stund at spille basen.
Der er tid endnu! Det skal spørges i bygden,
at Peer er kommen over havet i højden!
Gården vil jeg vinde med ondt eller godt; –
jeg vil bygge den om; den skal lyse som et slot.
Men ingen får lov at komme ind i stuen!
For porten skal de stå og dreje på luven; –
tigge og trygle, – det kan de frit;
men ingen får en eneste skilling af mit; – –
måtte jeg under skæbnens piskeslag hyle,
så findes vel de, jeg igen kan prygle – –
PEER
There is no faith left among men any more,—
no Christianity,— well may they say it and write it;—
their good deeds are few and their prayers are still fewer,
and they pay no respect to the Powers above them.—
In a storm like to-night’s, he’s a terror, the Lord is.
These beasts should be careful, and think, what’s the truth,
that it’s dangerous playing with elephants;—
and yet they must openly brave his displeasure!
I am no whit to blame; for the sacrifice
I can prove I stood ready, my money in hand.
But how does it profit me?— What says the proverb?
A conscience at ease is a pillow of down.
Oh ay, that is all very well on dry land,
but I’m blest if it matters a snuff on board ship,
when a decent man’s out on the seas with such riff-raff.
A
t sea one never can be one’s self;
one must go with the others from deck to keel;
if for boatswain and cook the hour of vengeance should strike,
I shall no doubt be swept to the deuce with the rest;—
one’s personal welfare is clean set aside;—
one counts but as a sausage in slaughtering-time.—
My mistake is this: I have been too meek;
and I’ve had no thanks for it after all.
Were I younger, I. think I would shift the saddle,
and try how it answered to lord it awhile.
There is time enough yet! They shall know in the parish
that Peer has come sailing aloft o’er the seas!
I’ll get back the farmstead by fair means or foul;—
I will build it anew; it shall shine like a palace.
But none shall be suffered to enter the hall!
They shall stand at the gateway, all twirling their caps;—
they shall beg and beseech — that they freely may do;
but none gets so much as a farthing of mine.
If I’ve had to howl ’neath the lashes of fate,
trust me to find folks I can lash in my turn —
PEER GYNT.
Es gibt keinen Glauben mehr auf der Welt,
Kein Christentum mehr, wie’s bezeugt und geschrieben steht; –
Man betet, tut Gutes wie’s einem gefällt,
Bis daß man mit Gott ganz nach seinem Belieben steht.
Doch in solch einer Nacht ist mit ihm nicht zu handeln.
Die Kerle sei’n auf der Hut; denn – gewißlich! –
Mit Elefanten zu spielen ist mißlich! – –
Und da wagen sie’s dreist mit ihm anzubandeln!
Ich, ich bin schuldlos; der Opferteller,
Kann ich beweisen, empfing meinen Heller.
Doch was hab’ ich davon? – Es gibt zwar ein Wort:
Ein gut Gewissen ein sanft Ruhekissen.
Das hilft wohl auf trockenem Boden fort,
Doch taugt es auch nur einen Deut an Bord?
Da wird das Lamm mit den Böcken zerrissen.
Zur See kannst du niemals du selber sein,
Mußt mit den andem von Deck zu Freund Hein.
Schlägt die Stunde der Strafe für Bootsmann und Koch,
So heißt es fein mit in das naßkalte Loch; –
Als einzelner wird man da glatt übergangen,
Und – mitgefangen, heißt’s, mitgehangen. –
Du warst zu fromm, Peter; das war dumm.
Jetzt lohnt dir Undank das ganze Wesen.
Weiß Gott, wär’ ich jünger, ich sattelt’ noch um,
Ging’ hin und kehrte mit schärferem Besen.
Pah; noch ist es Zeit! Man soll von mir sagen:
Peer Gynt hat gelernt, den Kopf hoch zu tragen!
Den Hof will ich wieder, ob’s biegt oder bricht; –
Ein Schloß soll draus werden, hochragend und licht.
Doch keinen will ich im Haus drinnen sehn!
Vorm Tor soll’n sie stehn und die Hüte drehn; –
Bitten und betteln, – das sei ihr Pläsier;
Doch keiner bekommt einen Schilling von mir; – –
Wenn mich das Schicksal immer bloß knechten kann,
So find’ wohl auch ich Leut’, mit denen ich rechten kann – –
PEER GYNT.
Nincs hűség többé emberek szívében,
Meghalt a keresztényi szeretet,
Csak megszokásból imádkoznak éppen,
Az Úr előtt már senkisem remeg.
De ilyen éjben az Úrral tréfálni
Koczkázatos, ezt már láthatja mind,
Nem jó dolog az elefánttal játszni,
S ők megteszik, habár a vihar int.
Én, én teljesen ártatlan vagyok,
Erszényemet azonnal megnyitottam,
S mégis mi hasznom? alhatom nyugodtan,
Mert lelk' ösméretem tisztán ragyog?
Még szárazon tán némi haszna vón' ...
De mitsem ér viharban a hajón.
Az egy igaz is elpusztul azokkal
Az istenkáromló hitvány gazokkal.
Az ember itt magában semmi, semmi,
A többiek példáját kell követni,
S mert e barmoknak órájuk ütött,
El kell pusztulnom a népség között.
Az egyes ember itt semmit sem ér,
A többséggel együtt hal, együtt él.
Én mindig jámbor voltam, s fájdalom,
Hálátlanság lesz végül is jutalmam,
Csak volnék ifjú még, hogy abbahagyjam
A régi nótát s kezdjek új dalon!
De nem késő. Megtudja a világ,
Hogy megjött Peer Gynt a nagy vizén át.
Még megkerítem régi udvarom,
Pompás kastélyt építek föl azon,
De be a házba senkit sem bocsátok,
Kolduljanak csak künn a jó barátok.
Kolduljanak, kezükben a kalappal,
De tőlem el nem mennek egy garassal.
Ha már a sors engem megkínozott,
Lesz a kin én is kaczagni fogok.
PEER GYNT
Az ember mily hitetlen lelkü ma -
a keresztyénség szavára se hallgat,
kevesebb a jótett és az ima,
nem tiszteli senki az égi hatalmat.
Veszélyes az Úr ilyen éjjeli vészben,
s gondolhatná ez a banda, az átkos,
elefánttal játszani mégse tanácsos; - -
s mégis vele ujjat húz ma merészen!
Én ártatlan vagyok itt egészen,
én áldozatra kináltam a pénzem,
De mit ér? Igaz, egy szó erre tanít:
jó párna az ember lelki nyugalma.
Ez a szárazon érhet tán valamit,
de fityinget sem a fedélzeten, itt,
hol a jó a gonosz módjára halna.
Itt az “önmaga lenni” nem sikerül,
az ember mással a mélybe kerül:
ha a bosszú lesújt ladikosra, szakácsra,
velük együtt jutsz le a nagymosásba; -
külön értéked itt nincsen a sorban,
kolbásznak sincsen a disznótorban. -
Jó voltam, és ez volt a hibám,
s hálátlanság volt mindig a bére.
Ifjabb fővel Peer mást cselekedne tán -
megpróbálná rászedni a rosszakat érte.
Van idő! A falu majd mondja felőlem:
megjött Peer, tengeren át, levegőben!
Megszerzem a házat, a gynti tanyát,
ragyogó kastéllyá épitem át.
Be nem engedek senkit a szobába,
hadd álljanak a kapunál kunyerálva; -
koldulni és könyörögni szabad;
Peer senkinek egy fillért sem ad; -
ha engem ütött a sors, hogy üvöltsek,
legyenek, akiken bosszút kitöltsek -
Пер Гюнт
Ныне веры не стало в сердцах у людей,
Христианское чувство в их душах пропало,
Добрым делом души не потешат своей,
Даже страха господнего в людях не стало.
А всевышний в такую погоду суров -
Этим жалким скотам бы теперь подобало
Поразмыслить о том, что им всем угрожало,
Что напрасно они задевали слонов.
Я ни в чем не повинен. Для доброго дела
Заработанных денег душа не жалела.
Только что получилось? Подчас говорят,
Будто сладостен сон, коли совесть в порядке.
На земле поученье подобное - клад.
А вот на море взять его надо назад,
Ибо шансы твои на спасение шатки.
Здесь не важно, как ты поведешь себя сам,
Здесь идешь поневоле по чьим-то стопам,
Если будет наказан за подлости боцман,
Вместе с ним отправляться мне к черту прядется.
Здесь достоинства личные в пренебреженье, -
Ты один не одержишь победу в сраженье.
Я, к несчастью, не в меру был благочестив,
Но за праведность мне не досталась награда.
Быть бы мне помоложе, - единый порыв -
И я зажил бы жизнью не этого склада.
Впрочем, есть еще время и целы деньжата,
Что на черный денек приберег я когда-то.
Починю я наш дом, и, уж раз я богат,
Станет он у меня краше царских палат.
Но никто преступить не посмеет порога,
Хоть просителей-нищих потянется много.
Будут плакать. Но, хоть изошла бы душа,
От меня не получат они ни гроша.
Коль сносил я судьбы беспощадную плетку,
То достанутся розги всему околотку.
PRESTEN
(taler ved graven).
Og nu, da sjælen stævner mod sin dom,
og støvet hviler lig en bælgfrugt tom, –
nu, kære venner, taler vi et ord
om denne dødes vandring på vor jord.
Han var ej rig, og heller ej forstandig,
hans røst var spag, hans holdning var umandig,
sin mening bar han vegt og uvisst frem,
og knapt han rådig var i eget hjem;
i kirken tren han, som han vilde bede
om lov til, andre lig, at tage sæde.
Fra Gudbrandsdalen, véd I, var han kommen.
Da hid han flytted, var han fast en gut; –
og visst I mindes, at til sidste slut
man så ham stødt med højre hånd i lommen.
Den højre hånd i lommen var det egne,
der præged mandens billed i ens sind, –
og dertil denne vridning, den forlegne
tilbagetrukkethed, hvor han kom ind.
Men skønt han helst sin stille vej gad slingre,
og skønt han blev en fremmed mellem os,
så véd I visst, hans dølgsmålsstræv tiltrods, –
den hånd, han skjulte, bar kun fire fingre. –
Jeg mindes godt for mange herrens år
en morgen; der blev holdt session på Lunde.
Det var i krigens tid. I alles munde
var landets trængsler og dets fremtids kår.
Jeg var tilstede. Midt for bordet sad
kaptejnen mellem lensmand og sergenter;
og gut for gut blev målt på alle kanter
og skreven ind og tagen til soldat.
Fuld stuen var, og udenfor på tråkken
lød højmælt latter mellem ungdomsflokken.
Da råbtes op et navn. En ny kom frem,
en, der var bleg, som sne på bræens bræm.
Han kaldtes nærmere; han nåede bordet; –
den højre hånd var hyllet i en klud; –
han gisped, svælged, snapped efter ordet, –
men fandt ej mæle, trods kaptejnens bud.
Dog jo, tilsidst; og da, med brand på kindet,
med tungen svigtende og atter rap,
han mumled noget om en sigd, som glap
og skar i våde fingren af til skindet.
Der blev i stuen stilhed samme stund.
Man skifted øjekast; man trak på mund;
man stened gutten med de stumme blikke.
Han kendte haglen, men han så den ikke.
Da stod kaptejnen op, den gamle, grå; –
han spytted, pegte ud og sagde: gå!
Og gutten gik. Man veg til begge sider,
så der i midten blev en spidsrodsgang; –
han vandt tildørs; der satte han på sprang; –
op bar det nu, – op gennem lund og lider,
op gennem røsen, styrtende og hældende.
Han havde hjemme borte mellem fjeldene. –
Et halvår efter var det hid han kom
med moer og spædebarn og fæstekvinde.
Han bygsled jord etsteds på hejen inde,
hvor ødemarken grænser op mod Lomb.
Han gifted sig så fort som gørligt kun;
han tømred hus; han brød den hårde grund;
han kom ivej, hvad mangen agerflæk
fortalte, der den bølged gul og kæk; –
ved kirken bar han højre hånd i lommen. –
men hjemme tror jeg nok de fingre ni
fik trælle fuldt så sårt, som andres ti. –
En vår blev alting revet bort af flommen.
De slap derfra med livet. Arm og nøgen
han tog på rydningsværket fat påny,
og inden høsten kom, steg atter røgen
ifra en fjeldgård, lagt i bedre ly.
I ly? For flommen, ja, – men ej for bræen;
to år derefter lå den under sneen.
Dog, mandens mod fik skreden ikke krøget.
Han grov, han rensed, førsled, rydded grus, –
og før den næste vintersne var føget,
stod rejst for tredje gang hans ringe hus.
Tre sønner havde han, tre raske gutter;
i skole skulde de, og did var langt; –
det gjaldt at nå, hvor bygdevejen slutter,
igennem skaret, styrtende og trangt.
Hvad gjorde han? Den ældste fik sig skøtte
som bedst, og der, hvor stien faldt for styg,
slog manden toug om ham til tag og støtte; –
de andre bar han frem på arm og ryg.
Så sled han år for år; og de blev mænd.
Her var vel skæl at kræve ligt igen.
Tre velstandsherrer i den nye verden
har glemt sin norske faer og skolefærden.
Han var en kortsynt mand. Udover ringen
af dem, ham nærmest stod, han intet så.
For ham lød meningsløst, som bjælders klingen,
de ord, der malmfuldt skulde hjerter nå.
Folk, fædreland, det lysende, det høje,
stod stedse slørt af tåger for hans øje.
Men han var ydmyg, ydmyg, denne mand;
og fra sessionens dag han bar på dommen,
så visst, som han på kind bar blygsels brand
og sine fire fingre gemt i lommen. –
En brotsling imod landets lov? Ja vel!
Men der er et, som lyser over loven,
så visst, som Glittertindens blanke tjeld
har sky med højre tinderad foroven.
Slet borger var han. Og for stat som kirke
et gagnløst træ. Men hist på hejens hvælv,
i slægtens snevring, hvor han så sit virke,
der var han stor, fordi han var sig selv.
Den klang, han skabtes med, den blev sig lig.
Hans færd var langspil under spånens dæmper.
Og derfor fred med dig, du stille kæmper,
som stred og faldt i bondens lille krig!
Vi vil ej granske hjerter eller nyrer;
det er ej hverv for støv, men for dets styrer; –
dog fri og fast det håb jeg taler ud:
den mand står knapt som krøbling for sin Gud!
(Følget skilles ad og går. Peer Gynt bliver alene tilbage.)
THE PRIEST
[speaking beside the grave]
Now, when the soul has gone to meet its doom,
and here the dust lies, like an empty pod,—
now, my dear friends, we’ll speak a word or two
about this dead man’s pilgrimage on earth.
He was not wealthy, neither was he wise,
his voice was weak, his bearing was unmanly,
he spoke his mind abashed and faltering,
he scarce was master at his own fireside;
he sidled into church, as though appealing
for leave, like other men, to take his place.
It was from Gudbrandsdale, you know, he came.
When here he settled he was but a lad;—
and you remember how, to the very last,
he kept his right hand hidden in his pocket.
That right hand in the pocket was the feature
that chiefly stamped his image on the mind,—
and therewithal his writhing, his abashed
shrinking from notice wheresoe’er he went.
But, though he still pursued a path aloof,
and ever seemed a stranger in our midst,
you all know what he strove so hard to hide,—
the hand he muffled had four fingers only.—
I well remember, many years ago,
one morning; there were sessions held at Lunde.
’Twas war-time, and the talk in every mouth
turned on the country’s sufferings and its fate.
I stood there watching. At the table sat
the Captain, ’twixt the bailiff and the sergeants;
lad after lad was measured up and down,
passed, and enrolled, and taken for a soldier.
The room was full, and from the green outside,
where thronged the young folks, loud the laughter rang.
A name was called, and forth another stepped,
one pale as snow upon the glacier’s edge.
They bade the youth advance; he reached the table;
we saw his right hand swaddled in a clout;—
he gasped, he swallowed, battling after words,—
but, though the Captain urged him, found no voice.
Ah yes, at last! Then with his cheek aflame,
his tongue now failing him, now stammering fast,
he mumbled something of a scythe that slipped
by chance, and shore his finger to the skin.
Straightway a silence fell upon the room.
Men bandied meaning glances; they made mouths;
they stoned the boy with looks of silent scorn.
He felt the hail-storm, but he saw it not.
Then up the Captain stood, the grey old man;
he spat, and pointed forth, and thundered “Go!”
And the lad went. On both sides men fell back,
till through their midst he had to run the gauntlet.
He reached the door; from there he took to flight;—
up, up he went,— through wood and over hillside,
up through the stone-slips, rough, precipitous.
He had his home up there among the mountains.—
It was some six months later he came here,
with mother, and betrothed, and little child.
He leased some ground upon the high hillside,
there where the waste lands trend away towards Lomb.
He married the first moment that he could;
he built a house; he broke the stubborn soil;
he throve, as many a cultivated patch
bore witness, bravely clad in waving gold.
At church he kept his right hand in his pocket,—
but sure I am at home his fingers nine
toiled every bit as hard as others’ ten.—
One spring the torrent washed it all away.
Their lives were spared. Ruined and stripped of all,
he set to work to make another clearing;
and, ere the autumn, smoke again arose
from a new, better-sheltered, mountain farm-house.
Sheltered? From torrent — not from avalanche;
two years, and all beneath the snow lay buried.
But still the avalanche could not daunt his spirit.
He dug, and raked, and carted — cleared the ground —
and the next winter, ere the snow-blasts came,
a third time was his little homestead reared.
Three sons he had, three bright and stirring boys;
they must to school, and school was far away;—
and they must clamber where the hill-track failed,
by narrow ledges through the headlong scaur.
What did he do? The eldest had to manage
as best he might, and, where the path was worst,
his father cast a rope round him to stay him;—
the others on his back and arms he bore.
Thus he toiled, year by year, till they were men.
Now might he well have looked for some return.
In the New World, three prosperous gentlemen
their school-going and their father have forgotten.
He was short-sighted. Out beyond the circle
of those most near to him he nothing saw.
To him seemed meaningless as cymbals’ tinkling
those words that to the heart should ring like steel.
His race, his fatherland, all things high and shining,
stood ever, to his vision, veiled in mist.
But he was humble, humble, was this man;
and since that sessions-day his doom oppressed him,
as surely as his cheeks were flushed with shame,
and his four fingers hidden in his pocket.—
Offender ’gainst his country’s laws? Ay, true!
But there is one thing that the law outshineth
sure as the snow-white tent of Glittertind
has clouds, like higher rows of peaks, above it.
No patriot was he. Both for church and state
a fruitless tree. But there, on the upland ridge,
in the small circle where he saw his calling,
there he was great, because he was himself.
His inborn note rang true unto the end.
His days were as a lute with muted strings.
And therefore, peace be with thee, silent warrior,
that fought the peasant’s little fight, and fell!
It is not ours to search the heart and reins;—
that is no task for dust, but for its ruler;—
yet dare I freely, firmly, speak my hope:
he scarce stands crippled now before his God!
[The gathering disperses. PEER GYNT remains behind, alone.]
DER PFARRER
(spricht am Grabe.)
Und nun, da seine Seele lichtwärts fliegt,
Und leer sein Leib gleich einer Hülse liegt,
Nun, liebe Freunde, sei davon gehandelt,
Wie dieser Tote unter uns gewandelt.
Er war nicht reich, nicht sonderlich von Gaben,
Von Stimme schwach, unmännlich im Gehaben,
Sein Wort kam weich und ungewiß heraus,
Und schwerlich war er Herr im eignen Haus;
Ins Kirchlein sah man ihn verlegen treten,
Als wollt’ er bitten: Laßt auch mich hier beten.
Vom Gudbrandstal, Ihr wißt, war er gekommen.
Er zog hier zu, beinahe noch ein Knab’; –
Und Ihr besinnt Euch, daß er bis ans Grab
Die rechte Hand nicht aus dem Rock genommen.
Die rechte Hand im Rock, – dies Merkmal war es,
Das diesen Mann von andern unterschied,
Und dazu sein gedrücktes, sonderbares
Benehmen, wenn er uns einmalnicht mied.
Doch waren’s stille Weg’ auch, die er wählte,
Und blieb er auch in unsrer Mitte fremd,
So hat’s uns doch zu wissen nicht gehemmt,
Daß diese Hand nur vier der Finger zählte.
Ich weiß ihn noch, vor nun so manchem Jahr,
Den Morgen des Aushebungstags zu Lunde.
Es war zur Zeit des Kriegs. In aller Munde
Der Zukunft Fragen und des Lands Gefahr.
Ich war zugegen. Vor dem Tisch saß breit
Der Hauptmann zwischen Amtmann und Sergeanten;
Und Bursch auf Bursche ward nach dem bekannten
Gebrauch geprüft, gebucht und eingereiht.
Der Raum war voll, und draußen vor den Scheiben
Scholl lautes Lachen aus dem Jugendtreiben.
Da rief man einen Namen. Einer trat
Hervor, so bleich, wie Schnee vom Gletschergrat.
Man winkte ihm; bis er zum Tisch sich tappte,
Die rechte Hand gewickelt in ein Tuch; –
Doch wie er auch nach Worten würgte, schnappte, –
Er fand nicht eines, trotz des Hauptmanns Fluch.
Bis er zuletzt, mit brennendem Gesichte,
Halb stammelt’, halb hervorstieß die Geschichte
Von einer Sichel, die ihm sei entglitten –
Und ihm den Finger glatt hab’ abgeschnitten.
Da ward es still – bis auf der Wanduhr Ticken.
Man kniff den Mund zu, sah sich ins Gesicht;
Man steinigte den Mann mit stummen Blicken.
Er fühlte hageln, doch er sah es nicht.
Da stand der Hauptmann auf, alt, grau, – ich seh’
Ihn noch, – spie aus, wies fort und sagte: Geh!
Er ging. Man wich ihm aus, wie einem Schatten,
Und ließ ihn Ruten laufen. Er gewann
Die Tür; da hub er blind zu rennen an; –
Und nun – hinauf durch Wälder, über Matten,
Hin über Halden, Hänge, Felsgeschütte – –.
Weit droben im Gebirg lag seine Hütte. –
Ein Halbjahr später war’s dann, daß er kam,
Mit Mutter, Braut und Kind, der unsre werden.
Er pachtete sich hier ein Streiflein Erden,
Ein Stückchen Brachmark, das sonst keiner nahm.
Er schloß, sobald es ging, den Ehebund,
Er schritt zum Hausbau, brach den harten Grund;
Und mit Erfolg, wie manches Fleckchen Land
Erzählte, das da gelb in Ähren stand.
Zur Kirche kam er nur, die Hand verborgen, –
Allein daheim, wo’s keiner mochte sehn,
Da schafften die neun Finger wohl für zehn. –
Da kam der Bach an einem Frühlingsmorgen.
Sein nacktes Leben rettete das Völkchen.
Er aber ging von neuem an sein Werk.
Es fiel das Laub, und aber stiegen Wölkchen
Aus einer Hütte, dicht nun unterm Berg.
Vorm Bach geschützt, – doch auch vor Schneegewehe?
Zwei Jahre später lag sie unterm Schnee.
Allein der Mann stritt weiter, unerschrocken.
Er hackte, karrte, schaufelte, grub aus, –
Und vor des nächsten Winters ersten Flocken
Stand da zum dritten Mal sein schlichtes Haus.
Drei Söhne hatte er, drei flinke Jungen;
Zur Schule sollten die, und das war weit; –
Der Anschluß an den Weg zudem bedungen
Durch einen Felsenschacht, kaum mannesbreit.
Wie half er sich! Der ältste mußt’ sich placken,
So gut es ging, und wo der Steig zu steil,
Da nahm der Mann den Kletternden ans Seil;
Die andern trug er hin auf Arm und Nacken.
So stritt er Jahr um Jahr; sie wurden groß.
Verschönte nun ihr Dank des Vaters Los?
Drei reiche Herren in der Welt, der neuen,
Vergaßen bald der Heimat und des Treuen.
Er war von kurzem Blick. Was über seinen
Bezirk ging, – von dem allen sah er nichts.
Wie taube Schellen klang ihm, was für einen
Der Unsern dröhnt wie Glocken des Gerichts.
Volk, Vaterland, uraltgeheiligt Hehres,
Stand wie im Nebel vor ihm, – Blendwerk, leeres.
Doch Demut, Demut war in diesem Mann;
Seit damals trug er schon an seinem Bann,
So wahr als Scham auf seiner Wange brannte
Und seine Finger in die Tasche bannte. –
Ein Brecher des Gesetzes? Mag es sein!
Doch etwas leuchtet über dem Gesetze,
Wie dort des Berghaupts starrend Felsgestein
Noch überkrönen lichte Wolkennetze.
Ein schlechter Bürger war er. Unfruchtbar
Für Staat und Kirche. Doch am Berg da droben,
Wo er im engsten Kreis sein Glück gewoben,
Dort war er groß, weil er er selber war; –
Weil der ihm eingeborne Klang nie schwieg;
Ein Klang, wie Geigen seufzen unterm Dämpfer.
Und darum Friede Dir, Du stiller Kämpfer,
Den schuf und brach des Bauern kleiner Krieg!
Wir wollen Herz und Nieren nicht ergründen;
Gott ziemt’s allein, das letzte Licht zu zünden; –
Doch dies ist meiner Hoffnung Stern und Kern:
Der Mann steht kaum als Krüppel vor dem Herrn!
(Das Leichengefolge trennt sich voneinander und geht. Peer Gynt bleibt allein zurück.)
A PAP
(a sír fölött beszél).
És most, hogy lelke föl a mennybe szállott,
És itt maradt a gyarló porhüvely,
Lássuk hivek, ez élet miben állott,
S e lélek milyen sorsot érdemel.
Nem volt dús sem szellemben, sem javakban,
A hangja és tartása férfiatlan,
Gyengén beszélt és bizonytalanul,
Aligha volt saját házában úr.
A templomba is oly zavartan lépett,
Mint a ki szól: "Bocsánatot, hogy élek!"
Gudbrand-völgyből jött — még most is emlékszem,
Ő maga vézna, kora gyermeki,
S tudjátok tán, hogy soha életében
A jobbkezét zsebből nem vette ki.
Keze zsebében. Erről ismerék meg,
Ebben mindnyájunktól külömbözött,
S a félelemről, melyet mindig érzett,
Ha olykor megjelent az emberek között.
De bárha mindig csöndes útain járt,
S köztünk maradt merőben idegen,
Nem gátolhatta, hogy ne tudják mindjárt:
Négy ujja volt csak a jobbik kezén.
Emlékezem ... pedig sok éve van tán,
A sorozáson történt Lundeben,
Rossz, háborús napok... mindünknek ajkán
Ezer remény és még több félelem.
Ott voltam én is. Hosszú asztal mellett
A sebész, polgármester, kapitány,
A fiúk jöttek, s a kinek kitellett
Mértéke, azt beírták azután.
A szoba tömve, ünnepi komolyság,
Künn annál hangosabb volt a mulatság.
Most egy nevet kiáltnak. Ez belépett.
Az arcza sápadt, halotthalovány,
S hogy intenek, a nagy asztal felé megy,
Jobbját fehér kendőbe burkolá,
És kapkodott, szót keresett — hiába,
A kapitány úgy szidta, mint a zápor,
Míg végre oszt' hebegve, arcza lázba'
Valami mesét bökött ki magából,
Hogy nem jól fogta meg a sarlót,
És egy ujjat tövig letarlott.
Csend lőn — csak épp az óra ketyegett;
Ajkunk, szemünk egymásnak integet;
Pillantásunk rá nézve kész halál,
Ő érzi, bár nem lát, egész' elbódul ...
a vén, komor, ősz kapitány föláll,
Kiköp és mond ajtót mutatva: "Lódulj!"
S ő ment. S a merre járt, mindütt kitértek,
Ki rá nézett, szemével döfte át,
S futott, rohant, a mint ajtóhoz érhet,
Rohant vadul föl, hegyen, csúcson át,
Fönn szakadékon, sziklaszál fölött
Állt kis kunyhója s ő odaszökött.
Félévvel később jött közénk e helyre
Ő, anyja, jegyese és kis fia,
Kis földet vett — már rég nem volt mívelve —
Ugyancsak jól kellett dolgoznia.
A mint tehette, meg is esküdött,
Kunyhót épített, földét dolgozá,
De munkáján az Isten őrködött
S adott dúsan áldást, kalászt reá.
Ha jött templomba, kezét eltakarta,
De hogyha otthon senki sem zavarta,
Kilencz ujjával tízért dolgozott.
De tavaszszal a víz kiáradott.
Éltén kívül semmije sem maradt.
S ő újra izzadt a dolog alatt,
Erdőt irt és egy védettebb helyen
Kunyhót épit, hol a vízár nem éri.
Két évre egy lavina hirtelen
Alázuhan s földönfutóvá teszi.
S ő küzd tovább és munkál rendületlen,
Ás, fúr, farag, hogy verejtéke hull,
S nem hullt a hó még és befejezetten
A harmadik ház, mely magasba nyúl.
Három fia született, szép fiúk,
Már iskolába kellett járniuk,
Az út veszélyes, alig nyomnyi széles,
Ki rajta jár, mindjárt szédülést érez.
S hogyan segített rajt? A legnagyobbat
Kötélre vette, azon lebocsátja,
A többit karra vette, hátra.
így küzde értük; ők sokra jutottak.
S mi lett a hála érte ? mind elment rég.
Az újvilágban mind meggazdagodtak,
S apjuk jóságát végképp elfeledték.
Nem volt ő nagyralátó. Szűk körén
Túl, a távolba sohse látott.
S nem érzi, mely int sürgősen felénk,
A jobb hitet s a túlvilágot.
A nép, haza s minden, mi szent,
Előtte szó volt, mely mitsem jelent.
De volt szivében mélységes alázat.
Keresztje ellen sohse lázadt,
És tudta, ha birája elé megérkezék,
Zsebéből majd ki kell venni kezét.
Megszegte a törvényt ? Ó az lehet,
De él valami törvényink felett,
Miként a havas ormokon felül
Emelkedik a felhő egyedül.
Rossz polgár volt, az egyház és az állam
Nem vette hasznát. Ám fenn a hegyen,
Hol fáradt, küzdött emésztő munkában,
Ott nagy volt ő, ő maga teljesen.
Szivének hangja tompán zenegett,
Mint hegedű, ha eltompítják hangját,
És mégis, megvíván az élet harczát,
Fáradt harczos, béke, nyugalom veled!
Ki vizsgálja a szíveket, veséket?
Neked adatott az, Uram, te néked!
S mégis reméllem, a hit bennem ég:
Ura előtt nem áll, mint nyomorék!
(A halotti kíséret eloszlik, Peer Gynt egyedül marad.)
A PAP
(beszél a sírnál)
S most, hogy bírájához szállt lelke fel,
s itt fekszik teste, mint üres hüvely -
atyámfiai, hadd ismertetem,
hogyan vándorolt át az életen.
Gazdag nem volt és értelmes sem éppen;
férfiatlan magaviseletében,
szelíd hangon, kuszán nyilatkozott,
saját házában sem uralkodott;
templomba is úgy lépett, mintha kérne:
engedjük meg, hogy leüljön helyére.
Tudjátok. Gudbrandvölgyből jött. Egészen
fiatal volt, mikor falut cserélt; -
s láttátok: jobb kezét, ameddig élt,
mindig eldugva hordta a zsebében.
Ez a rejtett kéz volt külön vonása,
lelkünkbe vésődött külön jele,
s jel volt a félénk szív hunyászkodása -
ha olykor mégis közénk jött vele.
S bár halk, magányos útjait követte,
s bár köztünk idegenként vándorolt,
hogy jobb kezének csak négy ujja volt,
tudtátok mind, hiába rejtegette -
Rég volt, de jól emlékszem még a napra:
Lundéban reggel volt a sorozás.
Háború jött. Mit hoz a változás,
milyen jövőt - mindenki azt vitatta.
Jelen voltam. Az asztalnál a bíró,
a kapitány s néhány altisztje ült,
minden legény mérték alá került,
ahogy szokás. Jegyezte a beíró.
A szoba zsúfolt. S míg benn méregetnek,
künn fiatalok hangosan nevetnek.
Most egy név csendül. Bejön egy legény,
fehér, mint a hó a hegy tetején.
Hívják: odaáll az asztal elébe: -
a jobb kezét egy rongy rejtegeti,
nagyot nyel, tátog, nyög, beszélne -
nem tud, bár a kapitány sürgeti.
Végül dadogva és a szót keresve,
elmondta, kipirulva, szepegőn,
hogy bicsakló sarlóval a mezőn
véletlenségből egy ujját lenyeste.
Ekkor csend lett. A sorozó urak
összenéztek s elhúzták szájukat;
a legényt néma szemmel megkövezték.
Tudta s nem látta: jég veri a testét.
Ekkor az őszes tiszt felállt: köpött,
s szólt: menj! S megmutatta a küszöböt.
S a legény ment. Ott kettős sorba álltak,
ahogyan vesszőfutáskor szokás.
Már ott az ajtó. Egy iramodás,
és nekivág a legelős határnak,
kövek s szirtek közt fut erdőhomályba,
amelyen túl a fjell s kunyhója várja. -
Félév múltán hozzánk jött. Kisfiát,
anyját s menyasszonyát hozta magával,
s földet bérelt itt, a lomi határral
szomszédos fennsík egyik parlagát.
Hamarosan házasságot kötött,
rönkházat ácsolt, törte a rögöt;
sikerrel: sárgán hullámzó vetés
hirdette: nem volt meddő küszködés.
Zsebre tett jobb kézzel járt templomunkba,
de kilenc ujjal többet dolgozott,
mint amennyit más tíz ujjal szokott.
Tavaszi ár jött, s odalett a munka.
És nem maradt, csak a mezítlen élet.
De már megint irt s ácsol odafenn,
s mire ősz jön, új ház épül, de védett
s a réginél megbízhatóbb helyen.
Védett hely? Ártól. De hózuhatagtól?
Elpusztult két év múlva minden attól.
De emberünk meg nem hajolva állta:
ásott, talicskázott, irtogatott,
s mire új tél az új havat szitálta,
már harmadik kunyhójában lakott.
Három ügyes fia volt. Iskolába
járatta őket. Messze volt nagyon; -
s a falu útjáig, sziklára hágva,
át kellett menni egy szűk szurdukon.
S mit tett? A “nagy” hadd menjen óvakodva,
ahogy lehet; de szirtes oldalon
a derekát erős kötélre fogta; -
kettőt pedig vitt, háton és karon.
S idővel megnőtt a három gyerek,
s ő várta, hogy most ők segítsenek.
Az újvilágban rég jómódban élnek,
és norvég apjukról nem is beszélnek.
Széles sohasem volt a horizontja,
szűk, kis körén túl nem látott. Neki
üresen csengett és semmit se mondva,
a szó, mely szívünket megzengeti.
Nép, haza s más magasztos, fényes eszme
benne csak úgy derengett, ködbe veszve:
Alázatosság volt az élete;
s lelkében ott élt még a régi szégyen,
ítéletének égő bélyege,
s négy ujját rejtve hordta jobb zsebében. -
Vétett a törvény ellen? Vétkezett.
De a törvény felett is fény loboghat,
ahogy, láthattuk, a Glitter felett
magas, fényes felhőcsúcsok ragyognak.
Rossz polgár volt. Államnak, templomának
csak meddő fa. De odahaza, fenn,
hol küzdve dolgozott az otthonának,
nagy volt, mert önmaga volt teljesen.
Hangjához nem lett hűtelen soha.
Szava: halkított hangszer muzsikája.
Béke veled, te, csend jó katonája,
földművesharc elesett harcosa!
Mi nem vizsgálunk szíveket s veséket:
nem ember dolga, hanem Istené,
de szent hitem: ha ma eléje léphet,
nem csonkán áll Teremtője elé.
(A gyülekezet oszolni kezd s hazaindul.
Peer Gynt egyedül marad.)
Пастор
(над могилой)
Душа теперь витает в небесах,
И пуст, как шелуха, сей бренный прах,
Покойника нам должно помянуть,
Обозревая пройденный им путь.
Был неумен и не имел достатка,
К тому же был не храброго десятка,
Не смел открыть суждения свои,
И не был чтим в кругу своей семьи,
И, приходя молиться в божий храм,
Себя незваным чувствовал и там.
Он, в Гудбрандской долине живший ране,
Переселился мальчиком сюда.
Вы ежели припомните, всегда
Держал он руку правую в кармане.
Рука в кармане как бы составляла
Особенность, в которой весь был он,
Хотя бы замечали вы сначала
Отчаянно застенчивый поклон.
Но хоть он жил как будто в тайнике
Меж нас на положенье чужестранца,
Как ни скрывал он, все могли дознаться:
Четыре пальца было на руке.
Однажды утром, много лет назад,
Я в Лунде был при воинском наборе.
Велась война. Кругом стояло горе,
И друг за другом беды шли подряд.
Я в Лунде был. Я помню, мы сидим,
Я, пристав, капитан и офицеры,
И чуть не всей округи кавалеры
Идут в солдаты, как пристало им.
В присутствии полно было народу.
От смачных шуток не было проходу.
Вновь выкликают. Входит паренек.
Он бел, как свежевыпавший снежок,
Рука его обмотана тряпицей,
Он весь трясется, словно по пятам
За ним бегут, и плачет, хоть грозится
С ним обойтись сурово капитан.
Мы от него словечка добивались,
Нашел он силу наконец в себе
И что-то лепетать стал о серпе,
Обрезавшем ему случайно палец.
И тишина настала в тот же миг,
Лишь шепоток недобрый не затих.
Был пострашнее каменного града
Упрек безмолвно брошенного взгляда.
И тут, знававший горя через край,
Встал капитан и вымолвил: "Ступай!"
И он пошел. Все сдвинулись в сторонку.
Пред ним образовалась пустота.
Он побежал в родимые места
И задыхался, словно бы вдогонку
За ним толпа взъяренная пустилась,
А хижина его средь скал ютилась.
Прошло полгода, он явился вдруг.
При нем грудной ребенок, мать, невеста.
Для своего участка взял он место,
Где начинается общинный луг.
И под венец пошел с невестой он,
Едва лишь домик был сооружен.
Он скудный свой возделывал надел.
И, надобно сказать, в том преуспел.
Ласкало взоры хлеба колошенье.
Работали, хоть скрытен был и тих,
Те девять пальцев за десятерых,
Да все весной сгубило наводненье.
Едва спаслись. Он начал все с начала,
И к осени над домом был дымок.
Теперь его жилище представляло
Собой вполне надежный уголок
При наводнении! Да все едино
Его сгубила снежная лавина.
Но бодрость в бедняке не иссякала,
Несчастная душа не поддалась,
И, прежде чем снега покрыли скалы,
Он выстроил жилище в третий раз.
Трех сыновей он вырастил, бедняга,
А школа там - далеко от села.
Ходить учиться - надобна отвага:
Тропинка по-над пропастью вела.
Что ж делал он? Пускал вперед старшого,
Веревкой привязав его к себе,
И, чтобы риска не было большого,
Он двух меньших нес на своем горбе.
Шел год за годом. Сыновья росли.
Отцу надежда виделась вдали.
Три богача забыли в Новом Свете,
Как шли в Норвегии когда-то в школу дети.
Он недалеким был. И за порогом
Своих забот видал лишь мрак густой.
Слова, что людям говорят о многом, -
Все были для него что звук пустой.
В словах "народ", "отечество" и "гений"
Не видел он отчетливых значений.
Однако он смиренен был всегда,
Всю жизнь он помнил о своем обмане,
Горела на лице печать стыда,
И руку прятал он всегда в кармане.
Он преступил закон своей страны?
О да! Но что-то есть и над законом.
Ведь и над тучами вознесены
Отроги, вздыбленные горным склоном.
Плохой был гражданин. Сучок бесплодный
Для родины и церкви. Но ведь здесь
Он был велик в работе ежегодной,
В которой он самим собой был весь.
Звук, шедший от него, был чист вполне,
Хотя он не был за судьбу спокоен,
Усни же с миром, бессловесный воин,
В рядах крестьянства павший на войне.
Творить свой суд над бренными сердцами
Негоже тем, кто прахом станут сами.
Но говорю вам: я уверен в том,
Что он пред божьим праведен судом,
Народ расходится. Пер Гюнт остается один.
陌生人
这一点您用不着担心。戏的最后一幕还没终场，演员是不会中途死掉的。
(逐渐消失)
培尔
他终于泄露了天机。他是个教人讨厌的说教家。
第三场
〔山顶墓地。
正举行葬礼。牧师及参加葬礼的群众刚诵完最后一节圣诗。培尔•金特在墓地墙外出现，在门前停步。
培尔
又有一个人踏上了每个凡人必经之路。谢天谢地，还没轮到我。
(走进墓地)
牧师
(站在坟墓旁)
如今，既然他的灵魂去见上帝了，既然他的躯壳——一堆尘土——躺在这里，亲爱的朋友们，让我谈谈死者在人世间的这段旅程吧。他不富有，才智也并不出众。他不勇敢，身材也不魁梧。在神态上，他显得优柔寡断，见了人羞羞答答。在自己家里他也不像个主人。他悄悄地溜进这座教堂，仿佛哀求我们难许他在这儿跟我们一道祈祷。他是从古德布兰第斯达尔来的，你们都知道当他还是个孩子的时候是怎样迁到这儿来的。我相信大家都记得他总把右手揣在衣袋里那副样子。正是这小小的特点，以及他那腼腆羞涩、在人前窘促不安的神态，还有就是他那沉默寡言、竭力贬低自己的谨严作风，使他在我们心中留下了深刻的印象。然而尽管他在我们当中走的是一条孤独的路，尽管他始终是个陌生人，我们都晓得—虽然他想尽办法不让大家看到—他那只藏在衣袋里的手上只有四个指头。
PEER GYNT.
Dette her er et standpunkt. Hvor er det næste? –
Alt skal en prøve og vælge det bedste.
Jeg har så gjort, – oppe fra Cæsar
og nedover lige til Nebukadnezar.
Så skulde jeg dog gennem bibelhistorien. –
Den gamle gutten fik ty til sin moer igen. –
Der står jo også: af jord est du kommen. –
Hvad det gælder i livet, er at fylde vommen.
Fylde den med jordløg? Det lidet moner; –
jeg vil være listig og sætte doner.
Her er vand i bækken; jeg skal ikke tørste,
og får dog mellem vilddyr regnes for den første.
Når jeg engang skal dø, – hvad sagtens vil ske, –
så kryber jeg under et vindfældt træ;
som bamsen en løvhoug jeg over mig kaver
og risper i barken med store bogstaver:
Her hviler Peer Gynt, den skikkelige fyr,
kejser over alle de andre dyr. –
Kejser?
(ler indvendig.)
Du gamle spåmands-gøg!
Du er ingen kejser; du er en løg.
Nu vil jeg skalle dig, kære min Peer!
Det hjælper ikke enten du tuder eller beer.
(tager en løg og plukker svøb for svøb af.)
Der ligger det ydre forrevne lag;
det er havsnødsmanden på jollens vrag.
Her er passager-svøbet, skralt og tyndt; –
har dog i smagen en snev af Peer Gynt.
Indenfor her har vi guldgraver-jeget;
saften er væk, – om det nogen har ejet.
Dette grovskind her med den hårde flig,
det er pelsværksjægren ved Hudsons-vik.
Det indenfor ligner en krone; – ja tak!
Det kaster vi væk uden vidre snak.
Her er oldtidsgranskeren, kort, men kraftig.
Og her er profeten, færsk og saftig.
Han stinker, som skrevet står, af løgne,
så en ærlig mand kan få vand i øjne.
Dette svøbet, som rulles blødagtigt sammen,
det er herren, der leved i fryd og gammen.
Det næste tykkes sygt. Det har svarte streger; –
svart kan ligne både prest og neger.
(plukker flere på engang.)
Det var en ustyrlig mængde lag!
Kommer ikke kærnen snart for en dag!
(plukker hele løgen op.)
Nej-Gud om den gør! Til det inderste indre
er altsammen lag, – bare mindre og mindre. –
Naturen er vittig!
(kaster resterne fra sig.)
Fanden måtte gruble!
Går en i tanker, kan en letvindt snuble.
Nå, jeg kan forresten ad faren flire;
for jeg ligger bundfast på alle fire.
(klør sig i nakken.)
Underligt stel, det hele røre!
Livet, som det kaldes, har en ræv bag øre.
Men griber en til, sætter Mikkel på spring,
og en fanger noget andet – eller ingenting.
(han er kommen i nærheden af hytten, får øje på den og studser:)
Denne stuen? På moen –! Hå!
(gnider øjnene.)
Det er plent,
som jeg engang skulde det bygværk kendt. –
Rensdyrskallen, som spriker over gavlen – –!
En havfrue, skabt som en fisk fra navlen –!
Løgn! Ingen havfrue! – Nagler, – planker, –
lås, som lukker for nissebuk-tanker –!
PEER
Well, this is one standpoint. Where is the next?
One should try all things and choose the best.
Well, I have done so,— beginning from Caesar,
and downwards as far as to Nebuchadnezzar.
So I had, after all, to go through Bible history;—
the old boy’s had to take to his mother again.
After all it is written: Of the earth art thou come.—
The main thing in life is to fill one’s belly.
Fill it with onions? That’s not much good;—
I must take to cunning, and set out snares.
There’s water in the beck here; I shan’t suffer thirst;
and I count as the first ’mong the beasts after all.
When my time comes to die — as most likely it will,—
I shall crawl in under a wind-fallen tree;
like the bear, I will heap up a leaf-mound above me,
and I’ll scratch in big print on the bark of the tree:
Here rests Peer Gynt, that decent soul,
Kaiser o’er all of the other beasts.—
Kaiser?
[Laughs inwardly.]
Why, you old soothsayer-humbug!
no Kaiser are you; you are nought but an onion.
I’m going to peel you now, my good Peer!
You won’t escape either by begging or howling.
[Takes an onion and pulls off layer after layer.]
There lies the outermost layer, all torn;
that’s the shipwrecked man on the jolly-boat’s keel.
Here’s the passenger layer, scanty and thin;—
and yet in its taste there’s a tang of Peer Gynt.
Next underneath is the gold-digger ego;
the juice is all gone — if it ever had any.
This coarse-grained layer with the hardened skin
is the peltry-hunter by Hudson’s Bay.
The next one looks like a crown;— oh, thanks!
we’ll throw it away without more ado.
Here’s the archaeologist, short but sturdy;
and here is the Prophet, juicy and fresh.
He stinks, as the Scripture has it, of lies,
enough to bring the water to an honest man’s eyes.
This layer that rolls itself softly together
is the gentleman, living in ease and good cheer.
The next one seems sick. There are black streaks upon it;—
black symbolises both parsons and niggers.
[Pulls off several layers at once.]
What an enormous number of swathings!
Isn’t the kernel soon coming to light?
[Pulls the whole onion to pieces.]
I’m blest if it is! To the innermost centre,
it’s nothing but swathings — each smaller and smaller.—
Nature is witty!
[Throws the fragments away.]
The devil take brooding!
If one goes about thinking, one’s apt to stumble.
Well, I can at any rate laugh at that danger;
for here on all fours I am firmly planted.
[Scratches his head.]
A queer enough business, the whole concern!
Life, as they say, plays with cards up its sleeve;
but when one snatches at them, they’ve disappeared,
and one grips something else,— or else nothing at all.
[He has come near to the hut; he catches sight of it and starts.]
This hut? On the heath —! Ha!
[Rubs his eyes.]
It seems exactly
as though I had known this same building before.—
The reindeer-horns jutting above the gable!—
A mermaid, shaped like a fish from the navel!—
Lies! there’s no mermaid! But nails — and planks,—
bars too, to shut out hobgoblin thoughts!—
PEER GYNT.
Dies hier ist ein Standpunkt.Wie wohl gestaltet
Sich’s weiter? – Prüft alles, und das Beste behaltet! –
So hab’ ich’s gemacht, – hoch droben von Cäsar
Bis herunter zum Grasfresser Nebukadnezar.
So sollt’ ich nun doch durch die Bibel, zum Trutz! –
Der Graukopf sucht wieder an Mutters Brust Schutz. –
Von Erde, so heißt’s ja auch, bist du kommen. –
Nur immer die Wampe recht voll genommen, –
Das ist’s. Von Zwiebeln! Das wär’ kein Segen; –
Ich will lieber schlau sein und Schlingen legen.
Hier ist Wasser im Bach; ich werd’ nicht verschmachten;
Als Tier bin ich immer noch fürstlich zu achten.
Soll ich sterben einst, – und dem entrinn’ ich wohl kaum, –
So kriech’ ich unter ’nen windbrochnen Baum,
Und deck’ mich zu, wie ein Bär, mit Blättern
Und ritz’ in die Rinde mit riesigen Lettern:
Hier ruht Peer Gynt, des Landes Zier,
Kaiser von all dem andern Getier. –
Kaiser?
(Lacht innerlich.)
Noch immer das alte Geliebel!
Du bist kein Kaiser; du bist eine Zwiebel.
Jetzt will ich dich einmal schälen, mein Peer!
Es hilft dir nichts, stöhnst du auch noch so sehr.
(Nimmt eine Zwiebel und pflückt Haut um Haut ab.)
Da liegt die äußre, zerfetzte Schicht; –
Der Gescheiterte, der um sein Leben ficht.
Die Passagierhaut hier, dünn wie ein Sieb, –
Hat doch im Geschmack von Peer Gynt einen Hieb.
Hier ist das Goldgräber-Ich; – fahr hin!
Der Saft ist weg, – war je einer drin.
Dies Dickfell hier, mit dem Zipfel für zwei, –
Ist der Pelzjäger an der Hudsonsbai.
Dies gleicht einer Krone hier; – hat sich was –!
Dem geben wir ohne weitres den Paß.
Hier der Altertumsforscher, kurz aber kräftig,
Und hier der Prophete, frisch und vollsäftig.
Er stinkt von Lügen, wie’s in der Schrift heißt;
Ein Duft, der ein ehrlich Mannsaug’ wie Gift beißt.
Dies Blatt hier, das weichlich am Finger klebt,
Ist der Herr, der herrlich und in Freuden gelebt.
Das nächste scheint krank. Es hat schwarze Schwielen; –
Schwarz kann auf Neger wie Pfaffen zielen.
(Pflückt mehrere auf einmal ab.)
Das hört ja nicht auf! Immer Schicht noch um Schicht!
Kommt denn der Kern nun nicht endlich ans Licht?!
(Zerpflückt die ganze Zwiebel.)
Bis zum innersten Innern, – da schau’ mir einer! –
Bloß Häute, – nur immer kleiner und kleiner. –
Die Natur ist witzig!
(Wirft den Rest fort.)
Verdammtes Gegrübel!
Geht eins in Gedanken, gerät’s ihm oft übel.
Na,ich kann ja nichts an Haltung verlieren;
Dennich lieg’ ja grundfest auf allen Vieren
(Kraut sich im Nacken.)
Wunderlich kommt mir dies Welttreiben vor!
Das Leben, wie’s heißt, hat ’nen Fuchs hinterm Ohr.
Doch greift einer zu, verzieht sich der Schuft,
Und man fängt etwas andres – oder leere Luft.
(Er ist in die Nähe der Hütte gekommen, bemerkt sie und stutzt.)
Diese Hütte? Im Kiefernwald –! Hm!
(Reibt sich die Augen.)
Mir ist just,
Als hätt’ ich einmal um dies Bauwerk gewußt. –
Der Rentierkopf, der von der Tür herab glänzt – –!
Ein Meerweib, vom Nabel an fischgeschwänzt –!
Lüge! Kein Meerweib! – Nägel, – Planken, –
Schloß wider tückische Koboldgedanken –!
PEER GYNT.
UJ álláspont! vajj' ennél megmaradjak?
Mindent vizsgálj és tartsd meg a legjobbat,
így tettem, kezdve a nagy Caesaron
S végezve lenn — Nabukadnézaron.
Vagyis: megint a bibliára tértem,
Mint agg pihen az anya lágy ölében.
Mert írva van: a föld porából lettél,
S ki onnan vétetett, az oda megtér.
Azért igen gyakorlati tanács,
Hogy első légyen s fő a jóllakás.
Majd inkább a csapdát fölállítom,
Víz a patakban van, nem szomjazom,
Ugy élek, mint egy fejdelmi barom.
S ha üt az óra — nem késhet sokáig —
Elkúszom egy szélkidöntötte fáig,
Tar gallyak közt lesz csöndes pihenésem,
De a kéregbe körmömmel bevésem:
"Itt nyugszik Peer Gynt. Nyugalom a holtnak!
Császára volt négylábú állatoknak."
Császár?
(Nevet.)
Próféta, te dicső, te nagy,
Nem császár, hanem hagyma vagy.
Meg is hámozlak császár-Peer barátom,
Nem bánom, felséged bárhogy kiáltson.
(Lehámoz egy hagymát.) Im itt a külső, piszkos, ronda máz,
A hajótörött, a ki hadonáz.
Aztán az utas, a ki érzi, mint
Üt, vág, ha rossz kedvébe van Peer Gynt.
Aztán az aranyásó-Én, a patkány,
Nincs nedve, soha nem is volt tán.
Most a vastag bőr; várj, hohó, vigyázz!
Ez itt a Hudsons-bai-i prémvadász.
Itt belül ez, akár egy korona,
Adieu! még volt s többé nem lesz soha.
A történettudós is itt, a kedves,
Meg a próféta, friss, még üde, nedves.
Hazugságtól büdös, mint írás tartja,
Az embernek szemét vörösre marja.
A bőr, mely lágyan ujjamhoz tapad,
Mutatja a gazdag, vidám urat.
Aztán ez kóros: foltja feketéllik,
Csak nem tudom: négerre, papra illik?
(Egyszerre több hártyát tép le róla.)
Hát csupa bőr? Szeretném tudni csak, Végtére látható lesz-é a mag?
(Széttépi az egész hagymát.) Biz ez bőr végig, az egész darab,
Csakhogy belülről mindig vékonyabb.
A természet tréfás!
(Eldobja a maradékot.)
Az ördög bánja,
Az embert csak gondolkodás ne bántsa!
Eh végre én már nem botolhatok,
Hisz négykézláb a földön lenn vagyok.
Hej, furcsa egy vadászat ez az élet,
Mikéntha rókát kergetnének,
Utána kapsz, de eloson,
És üres lég a jutalom.
(A kunyhó közelébe ér, meglátja s döbbenten megáll).
E kunyhó az erdőben!
(Szemét dörzsöli)
Istenemre!
Én láttam ezt már egykor, valaha.
És ajtaján az aggancs ott diszelge,
S fölül a tenger tündér-asszonya.
Hazugság! ... a reteszt, zárt rá kell tennem,
Manó-nép, asszony, férfi künn rekedjen.
PEER GYNT
Ez is álláspont. S mi az új? Próbáld ki sorra,
s válassz, de a legjobbat puhatolva.
Így tettem. Fenn Caesarnál volt a határ,
s most ott tartok, ahol Nabukadnezár.
Így lett az utam a szent történetek útja. -
Az öreg fiú az anyjához szalad újra. -
Porból lettél, s ezért vagy esendő,
ez is írva van. De a fő: tele bendő.
Tele hagymával? Ez nem gyarapítna; -
ravasz leszek, s hurkot vetek itt ma.
A patakvíz jó, hogy fel-felüdítsen,
a vadak közt is első vagyok itten.
S ha halni kell - ami nem késhet soká -,
bemászom egy szélzúzta fatörzs alá,
mackó módon befedem magamat egészen
lombbal, s öreg betűkkel a fába bevésem:
Itt nyugszik Peer Gynt, a derék. Ma holt,
aki a többi állat nagy császára volt.
Császár?
(Befelé nevet.)
Nono, vén, bolondos agy!
Dehogyis vagy császár, Peer; csak hagyma vagy.
S most, kedvesem, meghántalak itt!
Sem bőgés, sem kunyerálás nem segit.
(Felvesz egy hagymát, és rétegenként hántani kezdi.)
Ez a külső rongyos réteg, amely lejött,
a roncson küzdő, árva hajótörött.
Ez az utasbőr, vékony, akár a levél,
de benne mégis a Peer Gynt íze él.
Az aranyásó énje bújt bele ebbe,
szikkadt - ha ugyan volt valaha nedve.
Egy csücskös, durva, kemény lemez:
a Hudson-öböl nyers prémvadásza ez.
Koronaszerü ez, gyorsan vetem el,
több szót az ilyen nem is érdemel.
Ez a kurta s erős, ez a régész lenne?
Ni, a próféta; friss és sok a nedve.
Hazugságbűzű, mondja az írás;
aki jó, ettől elfogja a sírás.
S ez, amely áll összehajolva, lágyan,
az úr, aki élt mulatva, vidáman.
Ez tán beteg itt. Feketés a sávja; -
a papot vagy a négereket imitálja.
(Több réteget hánt le egyszerre.)
Hű! mennyi burok van itt, töméntelen!
Dehát a magját meg sohasem lelem?
(Az egész hagymát szétszedi.)
Ez már fura! Hántogatom középig,
s csupán réteg - kisebbedve végig. -
Elmés a természet!
(Elhajítja a maradékot.)
No de bölcsködjék a fránya!
Aki töpreng, könnyen botlik a lába.
De ilyen veszélyre a nyelvemet öltöm,
mert én négykézláb állok a földön.
(Megvakarja a tarkóját.)
Zavaros az élet, kezdete óta!
A fülénél, mondják, hátul a róka.
Elkapnád, ámde ugrik a bölcs koma,
mást fogsz vagy semmit, őt, a ravaszt, soha.
(A kunyhó közelébe érkezik, s ott hökkenve megáll.)
Ez a ház, ez a tisztás -! Ejnye. Hohó!
(Megdörzsöli szemét.)
Olyan ismerős ez a házikó. -
Ott rénagancs emeli büszkén diszét föl -!
S amott a sellő, mely hal a köldökétől -!
Sellő? Hazudsz! Kerités sora fából,
zár, mely megvéd a manóideák rohamától -!
Пер Гюнт
Ну, чем не занятье? А что же потом?
Все пути перебрав, мы вернейшим пойдем!
Прежде я Цезарем был на чужбине -
Навуходоносором сделался ныне.
Библейским путем я пройти исхитрился,
Вернувшись под старость к груди материнской.
"Ты вышел из праха" - в Писанье стояло,
Что значило: брюхо набей до отвала.
Набить разве луком? Да что с него толку?
Я лучше расставлю силки втихомолку,
В лесном ручейке зачерпну водицы,
И хищных зверей могу не страшиться.
А коль помирать бы время пришло,
Залезу под дерево или в дупло,
Укроюсь листвой, медведю подобно,
И вырежу сам на коре подробно:
"Лежит здесь Пер Гюнт. Нет парня славней,
Он был в этом мире царем зверей".
Царем?
(Усмехаясь.)
Пошутить ты не прочь, как встарь.
Да ты же ведь луковица, а не царь.
Очищу тебя и взгляну, что внутри.
Уж ты, дорогой мой Пер, не ори.
(Берет луковицу и начинает снимать с нее оболочки.)
Итак, перед нами верхний слой:
Потерпевший крушенье в воде под скалой.
А вот пассажир на судне плывет -
Еще Пером Гюнтом слегка отдает.
Еще один слой, в нем вовсе нет сока -
Пер в поисках злата бьется жестоко.
А этот хоть груб, но сам еле жив:
Охотник идет на Гудсонов залив,
Дальше как будто корона... Прочь!
Об этом мне вспоминать невмочь.
Вот археолог, тонкий, но прочный,
А вот и пророк, мясистый и сочный,
Так от него разит враньем,
Что у честных людей катят слезы ручьем.
А дальше - совсем легкая кожица,
Как жизнь того, чье богатство множится,
И вялая, в пятнах темного цвета, -
Бог знает, негры иль пасторы это.
(Срывая несколько слоев сразу.)
Да здесь их без счета, - но кончить пора:
Когда ж наконец доберусь до нутра?
(Разламывая луковицу.)
Черт подери! Внутри ни кусочка.
Что же осталось? Одна оболочка.
Природа весьма остроумна.
(Бросая остатки луковицы.)
Разом
Всего не осмыслит бедный наш разум!
Но раз я ни с чем то, по крайней мере,
Мне не страшны никакие потери.
(Почесывая в затылке.)
Странное дело! Как говорится,
Волка сытей бывает лисица,
Но чуть уподобиться ей решился,
Как в ту же минуту всего лишился.
(Подойдя тем временем к избушке, вдруг с удивлением ее замечает.)
Дом? В лесу?
(Протирая глаза.)
И мне этот дом
Был, пожалуй, прежде знаком.
Над входом оленьи рога... а повыше
Сидит ундина на краешке крыши.
Враки. Нету ундины... Засовы,
Чтоб не страшны были чертовы ковы.
众声
什么样的故事?
培尔
唔，很简单的故事。
(走近他们，脸上露出奇特的神情)
我曾在旧金山淘过金。那座城里满是些魔法师，一个用脚趾头拉提琴，另一个跪在地上跳探戈舞。我听说还有个人一边吟诗，一边有人在他脑壳上一个劲儿地钻窟窿。有一天，魔鬼来到集市上，也想试试运气。他有学猪叫的本事，学得跟真的一模一样。大家都认不出他是谁来，他却吸引了大批观众。场里座位全满了，人人都热切地想看他的表演。于是，他身上披着一件宽大的长袍，正像德国人说的“人总得打扮一下自己。
”他设法在长袍里头藏起一头猪。表演开始了。魔鬼一掐，猪就吱儿吱儿叫起来，整个表演是关于猪的一生的一支幻想曲，从它吃奶的时候一直演到屠户用刀扎出尖叫声为止。表演完了，演员向观众深深鞠躬退了场。剧评家们就品评起演员的技巧。意见，很不一致。有的夸奖，有的痛骂；有的认为猪的叫声太细，有的认为临死之前的叫法过于做作。但是在一点上剧评家们的意见一致的，就是这场猪叫的表演简直夸张到了可笑的地步。这就是魔鬼得到的结果，因为他太愚蠢了，对他的观众没有充分的估计。
(说完，培尔•金特鞠躬下场。众人突然感到局促不安，沉默下来。)
第五场
〔五旬节前夕。森林深处，前面一片空地上，有一幢茅屋，门榴上挂着驯鹿的犄角。
培尔•金特趴在地土在摘野葱头。
DEN MAGRE.
Jeg var tilfreds, De en kokkepige
havde halvvejs skilt ved noget andet tillige.
Hvad er dette her for en halvvejs-snak,
med respekt at sige? Hvem, mener De, gider
ødsle det dyre brændsel, i tider
som disse, på sådant stemningsløst rak?
Ja, bliv ikke vred; Deres synder gjaldt skosen;
og undskyld, at jeg taler så rent ud af posen. –
Hør, kæreste ven, slå ud den tand;
og gør Dem med støbeske-tanken fortrolig.
Hvad vandt De, om jeg skaffed Dem kost og bolig?
Tænk efter; De er en fornuftig mand.
Ja, mindet beholdt De; den sats er sand; –
men udsigten over erindringens land
blev, både for hjerte og for forstand,
hvad Svensken kalder „bra litet rolig“.
De har intet hverken til at hyle eller smile over;
intet til at juble eller fortvile over;
intet, som kan gøre Dem kold eller hed;
bare sådant noget til at ærgre Dem med.
THE LEAN ONE
It were all one to me if a kitchen-maid
you had half-way divested of something else.
What sort of stuff is this half-way jargon,
saving your presence? Who, think you, would care
to throw away dearly-bought fuel in times
like these on such spiritless rubbish as this?
There now, don’t be enraged; ’twas your sins that scoffed at;
and excuse my speaking my mind so bluntly.—
Come, my dearest friend, banish this stuff from your head,
and get used to the thought of the casting-ladle.
What would you gain if I lodged you and boarded you?
Consider; I know you’re a sensible man.
Well, you’d keep your memory; that’s so far true;—
but the retrospect o’er recollection’s domain
would be, both for heart and for intellect,
what the Swedes call “Mighty poor sport” indeed.
You have nothing either to howl or to smile about,
no cause for rejoicing nor yet for despair,
nothing to make you feel hot or cold;
only a sort of a something to fret over.
DER MAGERE.
Hätt’ lieber von einer Köchin vernommen,
Die durch Sie zugleich um was andres gekommen.
Was ist das hier für ein Halbwegs-Schnack,
Mit Respekt zu sagen? Wer möchte zu Zeiten,
Wie diese, die Kosten der Feurung bestreiten,
Was denken Sie wohl, für solch stimmungslos Pack?
Ja, ja,Sie mein’ ich, mit Ihren Faxen;
lch spreche, wie mir der Schnabel gewachsen.
Ich wünschte nur, daß der Herr Dilettant
Sich vor dem Löffel nicht länger grauste.
Was hülf’s, und wenn ich Sie zehnmal behauste?
Mein Freund, Sie sind doch ein Mann von Verstand,
Wie schon Ihr gutes Gedächtnis beweist; –
Doch die Aussicht übers durchwanderte Land
Erzeigt sich denn doch, so für Herz wie für Geist,
Als ein Ausblick auf, sagen wir,zu vielSand.
Was haben Sie, drüber zu lachen, zu weinen,
Was jubelnd zu bejahen, was verzweifelnd zu verneinen,
Was, das Sie heiß oder kalt überschreckt? –
Sie ärgern sich, – das ist der ganze Effekt.
A SOVÁNY.
Még ha szakácsnéról szól, érdekel,
S ön tőle más mit rablott volna el.
De tisztesség nem esik mondván,
Amit ön mond, az tiszta hülyeség.
Mai időkben ha a szenet lopnám,
Akkor se vón az ön fajtájának elég.
Kimondom, ami nyomja szívemet,
Hiába is kapálódzik, barátom,
Láthatja most már, bennem tévedett,
Kanálba! nincs annál jobb a világon!
Ön értelmes fő, megmutatta most,
Emlékezete is csodálatos,
De sem szivének, sem eszének
Nem kellemes a régi ének.
Nem angyal ön, de ördög sem, no lássa,
Ujjongni, kétségb'esni nincs oka,
Nincs oka kaczagásra, sem sírásra,
Csak — mérgelődni. Most mehet tova.
A SOVÁNY
Szerettem volna, ha más vádat kovácsol:
ha szakácsnét fosztott volna meg - de mástól.
Félig-locsogással itt az időt
csak lopja - ne bántsa meg szavam éle.
Hát azt hiszi, ízetlen kicsiségre
pazaroljuk a drága, jó tüzelőt?
A bűnei apró kötekedések;
ne nehezteljen: nyíltan beszélek. -
Jó ember, hagyja el ezt a szeszélyt,
és higyje el: jó lesz a kanálban.
Az a szállás, koszt mit is érne nálam?
Okos ember. Mért szimatolna veszélyt?
Memóriája jó. Sokat élt,
de ha áttekintjük a múltban a tért,
látjuk, hogy szíve nem ismert szenvedélyt,
és tűz nem volt soha gondolatában.
Nincs semmi, amin sírhatna, nevetne
ujjongana vagy kétségbeesne;
ami forrón önt el vagy fagyosan; -
bosszankodás: csak ennyije van.
Сухопарый
И славно! Была б еще с ним повариха,
Да вам перед тем обойтись бы с ней лихо, -
А то разговор наш совсем бестолков.
Подумайте: люди живут небогато,
Уместна ли топлива будет затрата
По поводу столь никчемных грешков?
Не стоит вам, право, носиться с грехами!
Простите, коль я нелюбезен был с вами,
Но все же пора притерпеться к ковшу,
Что толку, когда б я подбросил вам жиру
И даже сумел предоставить квартиру?
Ведь вы же умны! Вас подумать прошу:
Я памяти вас отнюдь не лишу,
И груз ее с плеч не сниму, не спишу,
А с ней будет, право же, вам, глупышу,
Несладко слоняться по нашему миру!
Там повода нет ликовать иль печалиться,
Нельзя восхититься там или отчаяться,
Чтоб кинуло в холод и в жар. Вам дана
Разве что злоба будет одна.
瘦子
那算什么!不值一笑。有人通过传教、艺术和文学，贩运过比偶像还要肮脏得多的东西。他们还是进不去。
DEN MAGRE.
Som det falder sig; porten står ialfald på klem.
Husk på, man kan være på to slags vis
sig selv; være vrangen eller retten af kjolen.
De véd, man har nylig fundet på i Paris
at gøre portræter ved hjælp af solen.
Enten kan man direkte billeder give,
eller også de såkaldt negative.
De sidste får omvendt lys og skygge,
og synes for almindelige øjne stygge;
men ligheden hviler dog også i dem,
og det gælder ikke andet, end at få dem frem.
Har nu en sjæl sig fotograferet
i sit levnets førsel ad negativ vej,
så blir ikke pladen derfor kasseret, –
man skikker den ganske simpelt til mig.
Jeg tar den da for mig til fortsat behandling,
og ved passende midler sker en forvandling.
Jeg damper, jeg dypper, jeg brænder, jeg renser,
med svovl og lignende ingredienser,
til billedet kommer, som pladen skulde give, –
nemlig det, der kaldes det positive.
Men har man, som De, visket halvt sig ud, –
så nytter hverken svovl eller kali-lud.
THE LEAN ONE
That depends; the door, at least, stands ajar for them.
Remember, in two ways a man can be
himself — there’s a right and wrong side to the jacket.
You know they have lately discovered in Paris
a way to take portraits by help of the sun.
One can either produce a straightforward picture,
or else what is known as a negative one.
In the latter the lights and the shades are reversed,
and they’re apt to seem ugly to commonplace eyes;
but for all that the likeness is latent in them,
and all you require is to bring it out.
If, then, a soul shall have pictured itself
in the course of its life by the negative method,
the plate is not therefore entirely cashiered,—
but without more ado they consign it to me.
I take it in hand, then, for further treatment,
and by suitable methods effect its development.
I steam it, I dip it, I burn it, I scour it,
with sulphur and other ingredients like that,
till the image appears which the plate was designed for,—
that, namely, which people call positive.
But if one, like you, has smudged himself out,
neither sulphur nor potash avails in the least.
DER MAGERE.
Wie’s fällt; wir sperren sie keinesfalls aus.
Man kann man selbst sein in doppeltem Verstand,
Ein Rock sein, von außen oder von innen.
Sie wissen, wie jüngst in Paris man erfand,
Porträts mit Hilfe von Sonne zu gewinnen.
Da kann man nun richtige Bilder machen,
Oder Negative, die gleich viel wert sind,
Nur daß hier Licht und Schatten verkehrt sind, –
Und die Laien sie häßlich finden und lachen.
Doch die Ähnlichkeit schlummert auch hier verstohlen,
Es kommt nur drauf an, sie hervorzuholen.
Hat eine Seele nun in ihrem Leben
Sich also negativ photographiert,
So wird die Platte drum nicht kassiert, –
Man pflegt sie vielmehr an uns weiter zu geben.
Wir nehmen sie uns sodann vor zur Behandlung; –
Und geeignete Mittel vollziehn die Verwandlung.
Wir dämpfen, wir baden, wir putzen, wir hitzen,
Mit Säuregüssen und Schwefelblitzen,
So lang’, bis sich unsrem geduldigen Auge
Das rechte Bild endlich, das Positiv, tischt.
Doch hat man, wie Sie, sich zur Hälfte verwischt, –
So nützt weder Schwefel noch Kalilauge.
A SOVÁNY.
Esetleg. Azt az ember nem tudhatja.
Az ember két módon lehet maga,
Kabát kivűl vagy a belső fala.
Parisban most egy módot föltaláltak,
A nap segélyével portrét csinálnak,
A pozitív kép természethez hívebb,
De vannak úgynevezett negatívek.
Itt fény és árnyék megfordítva áll,
De maga a kép épp oly jól talál.
A lélek, mely magát fotografálja,
És negatív képet nyújtott visszára,
Azért még nem haszontalan lemez:
Az ember ilyet a kezébe vesz,
S a kellő módon bánik el vele,
Míg csak által nem változott bele.
Bemártom, megtisztítom, égetem,
Savval leöntöm, míg az idegen
Visszás vonás, mindaz, mi rajta rossz,
Lassankint el-elmaradoz,
S előtűnik a jó, a hív,
A fordított kép, vagyis pozitív.
De ha az ember lelkét félig elpaczkázta,
Akkor minden fáradság oszt hiába.
A SOVÁNY
Megesik. Kapunk ezeknek félig nyitva is áll.
Az ember önmaga két módon lehet:
fonákja lehet vagy színe a frakknak.
Párizs kitalálta - látta a hireket? -,
hogy képíró ereje van a napnak.
Lehet direkt az a kép, mit létre hívnak,
vagy indirekt, és ezt nevezik negatívnak,
fordítva felel meg az árnynak, a fénynek,
s ezért csunya laikus szemének;
a hasonlóság negatívban is benne van,
csak az kell, hogy belőle kicsald okosan.
Ha tehát egy lélek az életében
csupán negatívot adott lemezen,
azt nem dobják el, megmarad épen -
elküldik egyszerüen nekem.
Én átveszem kezelésbe menten,
és átalakítom a műhelyemben,
meggőzölöm, áztatom és hevítem,
kénfürdő-vízbe, lugokba merítem,
míg rejlő megfelelője kiléphet, -
s most már pozitívja mutatja a képet.
De aki, mint ön, lekopott lemezén,
annak nem használhat sem a lúg, sem a kén.
Сухопарый
Случается. Мы их имеем в виду.
Быть хочешь собой, - так одно из двух, -
Две стороны есть у монеты, -
Недавно до нас докатился слух
В Париже солнцем пишут портреты.
Одни за рисунки принять бы могли вы,
Другие - зовутся: негативы.
Там свет вместо тени и тень вместо света.
Сперва нелепостью кажется это,
Но сходство там есть, и нами оно
Должно быть заботливо извлечено.
И если душа в этой жизни краткой
вила себя негативным путем,
Чтоб ей не пропасть и не быть загадкой,
Ее, как пластинку, к себе мы возьмем.
И, подвергая ее обработке,
Я получу отпечаток четкий:
В различных составах сперва ее мою -
Аммонием, калием, серой, сурьмою
И чистой водой, - потребно терпенье,
Покуда появится изображенье.
Но, ежели стерта пластинка была,
Ничто не поможет, и плохи дела.
瘦子
有道理。多亏某某人，我只穿一只鞋。不过我还是很高兴咱们谈到了鞋子，这提醒了我。我得赶快走。我正在找一块肉——但愿找到一块又肥又有汁水的。我走啦，没时间在这儿同你聊天了。
PEER GYNT.
Den dumme hund! Der sætter han på sprang
med tungen af halsen. Jo, næsen blir lang.
Det var mig en fryd at narre det asen.
Slig karl gør sig kostbar og spiller basen!
Han har rigtig noget at gøre sig bred af!
Håndværket skal han nok ikke bli fed af; –
snart ryger han af pinden med hele stasen. –
Hm, jeg sidder heller ikke fast i sadlen;
jeg er udstødt, kan man sige, af selvejer-adlen.
(et stjerneskud skimtes; han nikker efter det.)
Hils fra Peer Gynt, bror stjernerap!
Lyse, slukne og forgå i et gab – –
(griber sig sammen som i angst og går dybere ind i tågerne; stilt en stund, da skriger han:)
Er der ingen, ingen i hele vrimlen –,
ingen i afgrunden, ingen i himlen –!
(kommer frem længere nede, kaster sin hat på vejen og river sig i håret. Efterhånden falder der stilhed over ham.)
Så usigelig fattig kan en sjæl da gå
tilbage til intet i det tågede grå.
Du dejlige jord, vær ikke vred,
at jeg tramped dit græs til ingen nytte.
Du dejlige sol, du har sløset med dine
lysende stænk i en folketom hytte.
Der sad ingen derinde at varme og stemme; –
ejeren, siger de, var aldrig hjemme.
Dejlige sol og dejlige jord,
I var dumme, at I bar og lyste for min moer.
Ånden er karrig og naturen er ødsel.
Det er dyrt at bøde med livet for sin fødsel. –
Jeg vil opad, højt, på den bratteste tinde;
jeg vil endnu engang se solen rinde,
stirre mig træt på det lovede land,
se at få snedyngen over mig kavet;
de kan skrive derover: „her er ingen begravet“;
og bagefter, – siden –! Lad det gå, som det kan.
PEER
The stupid hound! There he takes to his heels
with his tongue lolling out. He’ll be finely sold.
It delights me to humbug an ass like that.
He to give himself airs, and to lord it forsooth!
He’s a mighty lot, truly, to swagger about!
He’ll scarcely grow fat at his present trade;—
he’ll soon drop from his perch with his whole apparatus.—
Hm, I’m not over-safe in the saddle either;
[A shooting star is seen; he nods after it.]
I’m expelled, one may say, from self-owning nobility.
Bear all hail from Peer Gynt, Brother Starry–Flash!
To flash forth, to go out, and be naught at a gulp —
[Pulls himself together as though in terror, and goes deeper in among the mists; stillness for awhile; then he cries:]
Is there no one, no one in all the turmoil,—
in the void no one, no one in heaven —!
[He comes forward again further down, throws his hat upon the ground, and tears at his hair. By degrees a stillness comes over him.]
So unspeakably poor, then, a soul can go
back to nothingness, into the grey of the mist.
Thou beautiful earth, be not angry with me
that I trampled thy grasses to no avail.
Thou beautiful sun, thou hast squandered away
thy glory of light in an empty hut.
There was no one within it to hearten and warm;—
the owner, they tell me, was never at home.
Beautiful sun and beautiful earth,
you were foolish to bear and give light to my mother.
The spirit is niggard and nature lavish;
and dearly one pays for one’s birth with one’s life.—
I will clamber up high, to the dizziest peak;
I will look once more on the rising sun,
gaze till I’m tired o’er the promised land;
then try to get snowdrifts piled up over me.
They can write above them: “Here No One lies buried;”
and afterwards,— then —! Let things go as they can.
PEER GYNT.
Der Esel, der dumme! Da schiebt er ab,
Daß die Zung’ ihm heraushängt. Viel Glück zum Kap!
Den Hund hab’ ich naszuführen gewußt!
So ein Kerl macht sich kostbar und wirft sich in die Brust!
Er hat’s wahrlich nötig, sich dick zu machen!
Sein Handwerk wirft ihm nicht viel in den Rachen.
Bald wird er eingehn an Fettverlust.
Hm,ich bin zwar auch kein Ritter ohne Tadel;
Ich bin ausgestoßen, kann man sagen, aus demSelbst-eigner-Adel.
(Eine Sternschnuppe fällt; er nickt ihr zu.)
Grüss’ von Peer Gynt, Bruder Meteor!
Leuchten, erlöschen, verschwinden im Tor
Der Finsternis – –
(Schaudert zusammen, wie von Angst gepackt und geht tiefer hinein in die Nebel; nach einer Weile Schweigens schreit er auf:)
Will mir denn niemand erstehn, –
Niemand im Abgrund, niemand im Reich des Lichts!
(Kommt weiter unten wieder hervor, wirft seinen Hut zu Boden und rauft sich das Haar. Allmählich wird er ruhiger.)
So unsäglich arm kann ein Mensch also gehn
Zurück in die grauen Nebel des Nichts.
Du liebliche Erde, sei mir nicht gram,
Daß ich Dein Gras trat, keinem zum Frommen.
Du liebliche Sonne, die leuchten kam
In ein Haus, drin keiner Dich hieß willkommen!
Kein Mund sprach zu Deiner Schönheit den Reim; –
Der Eigner, so sagt man, war niemals daheim.
Liebliche Sonne, liebliche Erde, –
Was heimtet Ihr meine Mutter an Eurem Herde.
Geist ist kein Marktgeschenk; Natur tritt mit Füßen ...
Es ist hart, seine Geburt mit dem Leben zu büßen. –
Hinauf will ich, hoch, wo die Gipfel blauen,
Einmal die Sonne noch aufgehen schauen,
Starren mich müd’ aufs gelobte Land,
In einem Schneesturz mein Ruhbett haben;
Man mag drüber schreiben: “Hier istniemand begraben”;
Und dann –! Ja, – das Dann hat noch keiner gekannt.
PEER GYNT.
A buta állat, úgy rohan,
Hogy lóg a nyelve; még olyan
Bolonddá nem tették, mint én, a sógort.
Hogy henczeg, pedig feje csupa hóbort.
Henczeghet is, hisz abból él szegény,
A mestersége alig hajt neki,
No azt ugyan az ördög viheti,
Ugy sorvad, fogy bele szegény legény.
De én is kicsiny lettem ám örökre,
Az "Én magam" czégből csúful kilökve.
(Egy meteor hull alá, Peer Gynt int feléje.) Peer Gynt köszönt, szellemtestvérem,
Ki égsz, elalszol s elveszel az éjben!
(Összeborzad, mélyebben bemegy a ködbe ; egy ideig hallgat, majd fölkiált.)
Nincs senki hát, a ki segéljen,
Sem fönn az égen, sem lenn a mélyen?
(Lejön, kalapját földre veti s haját tépi. Lassankint megnyugszik.) Ilyen szegényül, koldus módra lép be
Az ember a halotti nagy sötétbe?
Te szép föld, ó ne vedd tőlem zokon,
Hogy jártam üde, friss pázsitodon.
Bájos nap, mely küldöd sugárodat
Oda is, hol hálás szív nem fogad,
Dicséreted nem zengte senki ajka,
Mert soha, soha nem volt honn a gazda.
Te szép föld, ó te ragyogó nap,
Mit adtatok szegény anyónak?
A természet pazar és törekvésünk árva,
A születésnek életünk az ára!
Föl, fölmegyek, hol a csúcsok
Az égbe nyúlanak,
Csak még egyszer hadd látom ott,
Hogy mint kél föl a nap,
Hadd bámulok le az áldott vidékre,
S fejem lehajtom örök pihenésre.
Hadd írják rá: Itt senki sem pihen.
Aztán? ... Ó jaj ezt aztán nem tudja senki sem.
PEER GYNT
Az állat! Az ostoba! Úgy lohol,
hogy a nyelve kilóg. - Felsül valahol.
Be jó, hogy a bárgyu eszén kifogtam!
Hogy adta a bankot itt elbízakodottan!
Ráfér ez a felfuvalkodás a soványra!
Iparából úgysem lesz soha hája: -
a nagy lóról majd könnyen a földre pottyan. -
Hm. Biztosabban én sem ülök a nyeregben;
Peer Gynt az önmaga-rendből még kiheppen.
(Csillag fut le az égről: feléje bólint.)
Csillagtestvér, idelenn Peer Gynt izen!
Ragyogni, kiégni s enyészni a semmiben -
(Megborzong, mintha valamitől félne, s mélyebben
belemegy a ködbe. Ott egy ideig hallgat, aztán felkiált.)
Hát senki sincsen a sűrű tömegben,
mélyben, mennyben, aki hallana engem?
(Odább ismét kibukkan a ködből, kalapját az útra
hajítja, s a haját tépi. Aztán lassanként lecsillapodik.)
Milyen koldusszegényen tér meg ide
lelkünk a végtelen ködü semmibe.
Gyönyörű föld, rossz néven ne vedd,
hogy szép gyepeden hiába jártam.
Gyönyörű nap, fényed és meleged
lakatlan házba sütött a drága sugárban:
nem volt, ki a fényt fogadja, marassza; -
mondják, sohasem volt otthon a gazda.
Szép földem, szép nap, két gyönyörű csodám,
buták vagytok, mert tápláltátok anyám.
Fösvény a lélek, a természet fecsérlő.
Születésért élettel fizet meg az élő. -
De most felhágok a legmagasabb oromra,
lássam még egyszer: hogy kel a nap korongja,
elnézem az ígéret földjét, míg bírja szemem,
s ha eltűnök egy hózuhatag tömegében,
“Itt nyugszik Senki” - ez hirdesse a végem;
aztán - ami jön, jön - mindegy már nekem.
Пер Гюнт
Пустился бежать, неразумный пес!
Славно ему натянул я нос!
Всегда хорошо одурачить болвана,
он еще пыжится беспрестанно
И делает вид, будто он - начальство.
Пора бы ему с ремеслом прощаться,
А то нипочем не прокормится с ним.
Но оба по всем статьям мы горим:
Лишился я чести собой быть самим.
(Падает звезда, он ей кивает.)
Снеси от Пера последний поклон.
Пылать, отгореть и растаять, как сон... br />(Сжимается, словно от страха, глубляется в туман и, помолчав, вдруг вскрикивает.)
Нет никого! Опустел белый свет,
На земле и на небе никого больше нет!
(Спускается ниже, срывает шапку, рвет на себе волосы, но понемногу успокаивается.)
О, может ли быть, что, настолько бедна,
Душа расставаться с телом должна!
Земля моя милая, не говори,
Что даром топтал я траву на опушке,
Ты, солнце, жестоко меня не кори,
Что свет свой дарило пустой избушке.
Нет в мире людей, что там бы согрелись,
Там никогда не бывает владелец.
О, солнце с землей! Мою добрую мать
Не к чему было вам опекать!
Дух скуп, а в природе - сплошная растрата,
И смерть за рожденье - чрезмерная плата.
Эх, мне бы теперь забраться на скалы,
На солнечный круг наглядеться алый,
На землю взглянуть, где был некогда дом,
А там пусть меня погребает лавина,
Пусть пишут потом: "Здесь никто спит невинно",
А после... Пусть будет, что будет, потом!
