You are here: BP HOME > MI > Peer Gynt > fulltext
Peer Gynt

Choose languages

Choose images, etc.

Choose languages
Choose display
  • Enable images
  • Enable footnotes
    • Show all footnotes
    • Minimize footnotes
Search-help
Choose specific texts..
Peer Gynt
    Click to Expand/Collapse Option Complete text
Click to Expand/Collapse OptionTitle
Click to Expand/Collapse OptionDramatis personæ
Click to Expand/Collapse OptionStage
Click to Expand/Collapse OptionACT I
Click to Expand/Collapse OptionACT II
Click to Expand/Collapse OptionACT III
Click to Expand/Collapse OptionACT IV
Click to Expand/Collapse OptionACT V
Back to library
(Tidlig morgen. Stenet egn med udsigt ind over ørken. På den ene side en fjeldkløft og en hule.)
(En tyv og en hæler i kløften med kejserens hest og klædning. Hesten, rigt opsadlet, står bunden til en sten. Ryttere langt borte.) 
Scene Fifth
[Early morning. A stony region, with a view out over the desert. On one side a cleft in the hill, and a cave.]
[A THIEF and a RECEIVER hidden in the cleft, with the Emperor’s horse and robes. The horse, richly caparisoned, is tied to a stone. Horsemen are seen afar off.] 
(FRÜHER MORGEN. STEINIGE GEGEND MIT AUSSICHT AUF DIE WÜSTE.)
(Auf der einen Seite eine Felsenschlucht und eine Höhle.)
(EIN DIEB und EIN HEHLER in der Felsenschlucht mit dem Pferd und den Kleidern des Kaisers. Das Pferd, reich aufgezäumt, steht an einen Stein gebunden. Reiter in der Ferne.) 
Kora regg. Köves vidék kilátással a pusztára. Egyik oldalon sziklahasadék és barlang.
Egy TOLVAJ s ORGAZDA a hasadékban a császár lovával s ruhájával. A ló gazdagon földíszítve egy kőhöz van kötve. Távolban lovasok.  
Egy tolvaj és egy orgazda áll a hasadékban, mellettük a császár lova és ruhája. A díszesen felnyergelt lovat sziklához kötötték. Lovasok a távolban. 
Раннее утро. Скалы и пустыня. В одной стороне ущелье и грот.
В ущелье вор и укрыватель краденого с царским конем и платьем. Богато убранный копь привязан к утесу. Вдали видны всадники. 
第四场
〔黎明。树丛如第二场。
培尔•金特仍呆在树上，用一条树枝左右甩打，不让一批猿猴接近他。 
TYVEN.
Lansernes tunger,
slikkende, spillende, –
se, se! 
THE THIEF
The tongues of the lances
all flickering and flashing,—
see, see! 
DER DIEB.
Wie sie schillern und schlecken,
Die Zungen der Lanzen, –
Schau’, schau’! 
A TOLVAJ.
Hogy csillog a dárda
A messze homályba!
Tekintsd, no nézd! 
A TOLVAJ
Lándzsákon villan
a napnak a fénye,
baj, baj! 
Вор
Царский отряд
Верхом приближается
Сюда. 
培尔
真糟糕!这一宵再难受不过了。
(四下里乱抽)
又来了吗?真该死。瞧，它们在扔水果哪。不，扔的是别的东西。猿猴这种动物真讨厌！俗话说得好：“睁大了眼睛战斗。”可问题是，我不能战斗。我太累啦。
(猿猴又向他进攻。他不耐烦了)
我非得一劳永逸地把它们制止住不可。我要抓到一只猿猴，把它吊死，剥下它的皮。我要严严实实地裹上它那毛毛扎扎的皮，让它们把我当成一只货真价实的猿猴。人是什么? 还不是风中鹅毛!得随时适应周围的环境。 
HÆLEREN.
Jeg føler alt knappen
i sandet trillende;
Ve, ve! 
THE RECEIVER
Already my head seems
to roll on the sand-plain!
Woe, woe! 
DER HEHLER.
Ich fühl’ meinen Kopf schon
Im Sande tanzen;
Au, au! 
ORGAZDA.
Már mostan is érzem
A főm a fövényben,
Keresd a rést! 
AZ ORGAZDA
Legurul már, érzem,
fejem a fövénybe.
Jaj, jaj! 
Укрыватель краденого
Словно в песок
Голова погружается.
Беда! 
又来了一批猿猴!到处都是。而且那么莽撞无礼!你们这些魔鬼!嘘!它们张牙舞爪，简直像疯子。我屁股上要拴个尾巴多好。那就能使我像只猿猴了!哦，我头上怎么刷刷直响?
(抬头看)
原来是只老猿猴。它抓了两大把泥。(他提心吊胆地把身子蜷缩起来，一动不动。猿猴作了一个威胁的动作。培尔•金特开始用甜言蜜语哄着它，把它当成爱犬那样同它讲话。哦，老人家。你来啦!瞧，它有多么乖啊!它懂得该怎么做。它不会朝我扔泥巴的。我相信它不会的。 
TYVEN
(folder armene over brystet).
Min fader var tyv;
hans søn må stjæle. 
THE THIEF
[folds his arms over his breast]
My father he thieved;
so his son must be thieving. 
DER DIEB
(kreuzt die Arme über der Brust.)
Mein Vater war Dieb;
Sein Sohn muß stehlen. 
A TOLVAJ.
(mellén keresztbe teszi kezét).
Apám lopott,
A fia lop. 
A TOLVAJ
(mellén keresztbe fonja a két karját)
Tolvaj apám volt,
lopni szeretnék. 
Вор
(складывая руки на груди)
Отец мой был вор,
И сынку воровать. 
是我。好乖乖!咱们是好朋友，对吧？嗷，嗷，嗷！你听见了吗？我会讲猿猴话。老人家，说起来咱们还是堂兄弟哩。明天我给你点糖吃。这畜生!它把一坨子泥全丢在我头上啦。真可怕!说不定那是可以吃的。滋味不寻常。可是各人有各人的口味。记不得是哪位哲学家说过：“你就尽管啐口水，一切交托给习惯势力。”瞧，又来了一群小家伙。
(打着各种手势，并向四面击打)
真糟糕，那个万物的创造者竟然认为不得不……救命呀!猿猴害人啦!救命呀!那老家伙真可恶。这些小家伙更坏。 
HÆLEREN.
Min fader var hæler;
hans søn må hæle. 
THE RECEIVER
My father received;
so his son keeps receiving. 
DER HEHLER.
Mein Vater war Hehler;
Sein Sohn muß hehlen. 
ORGAZDA.
Apám orzott,
Én is orzok. 
AZ ORGAZDA
Orgazda apám volt,
más mi lehetnék? 
Укрыватель краденого
Был мой - укрыватель,
И мне укрывать. 
第五场
〔清晨。岩石累累，可以远眺沙漠，一边是岩石裂缝和一个洞穴。
一个贼和一个窝赃者带着皇帝的御袍和战马正藏在岩石裂缝里。身上披挂着华丽鞍辔的马被拴在一块石头上。远处可以望到骑士们。 
TYVEN.
Din lod skal du bære;
dig selv skal du være. 
THE THIEF
Thy lot shalt thou bear still;
thyself shalt thou be still. 
DER DIEB.
Dein Los trag’ ergeben;
Dich selbst sollst Du leben. 
A TOLVAJ.
Sorsod viseljed,
Élj magadér'! 
A TOLVAJ
Hordozd, mit a sors ad;
az énedet óvjad. 
Вор
Не спорить с судьбой -
Быть самим собой. 
贼
瞧，瞧，长矛的刃闪闪发光。 
HÆLEREN
(lytter).
Fodtrin i krattet!
På flugt! Men hvor? 
THE RECEIVER
[listening]
Steps in the brushwood!
Flee, flee! But where? 
DER HEHLER
(horcht.)
Schritte im Gebüsch!
Wenn uns einer erspäht! 
ORGAZDA.
(fülel). Lépés közelget,
Vigyázz, baj ér. 
AZ ORGAZDA
(fülel)
Léptek - a bozótban!
Merre szaladj? 
Укрыватель краденого
(прислушиваясь)
Близится кто-то.
Бежим, дружок! 
窝赃者
唉呀，过一会儿我就人头落地啦。 
TYVEN.
Hulen er dyb
og profeten stor!
(de flygter og lader kosterne i stikken. Rytterne taber sig i det fjerne.) 
THE THIEF
The cavern is deep,
and the Prophet great!
[They make off, leaving the booty behind them. The horsemen gradually disappear in the distance.] 
DER DIEB.
Tief ist die Höhle
Und groß der Prophet!
(Sie flüchten und lassen die Kostbarkeiten im Stich. Die Reiter verlieren sich in der Ferne.) 
A TOLVAJ.
A barlang megment, élni hagy,
És a próféta nagy.
(Elmenekülnek s elhagyják a drágaságokat. A lovagok eltűnnek a távolban.) 
A TOLVAJ
A barlang mély
s a próféta nagy!
(Otthagyják a drága zsákmányt, és elmenekülnek.
A lovasok eltűnnek a távolban.)  
Вор
Гибель страшна,
Но велик пророк.
Убегают, бросая краденое. Всадники скрываются. 
贼
(抱着胳膊)
我爹当过贼，所以我也得偷。 
PEER GYNT
(kommer skærende på en rørfløjte).
Hvilken livsalig morgenstund! –
Skarnbassen triller sin kugle i gruset;
sneglen kryber af sneglehuset.
Morgenen; ja, den har guld i mund. –
Det er dog i grunden en mærkelig magt,
naturen har sådan i dagslyset lagt.
Man føler sig så tryg, føler modet vokse,
turde gerne, om så var, binde an med en okse. –
Hvilken stilhed omkring! Ja de landlige glæder, –
ubegribeligt nok, at jeg vraged dem før;
at man lukker sig inde i de store stæder,
blot for at rendes af pakket på dør. –
  Nej; se, hvor firbenen vimser omkring,
snapper og tænker på ingenting.
Hvilken uskyld selv over dyrenes liv.
Hvert holder sig skaberens bud efterretteligt,
bevarer sit særlige præg uudsletteligt,
er sig selv, sig selv gennem leg og kiv,
sig selv, som det blev på hans første bliv.
(sætter lorgnetten på næsen.)
En padde. Midt i en sandstensblok.
Forstening omkring. Kun hovedet ude.
Der sidder den og ser, som gennem en rude,
på verden og er sig selv – nok. –
(tænker sig om.)
  Nok? Sig selv –? Hvor er det, det står?
Jeg har læst det, som gut, i en såkaldt storbog.
Var det huspostillen? Eller Salomons ordbog?
Fatalt; jeg mærker, at år for år
min sans for tiden og stedet forgår.
(sætter sig ned i skyggen.)
Her er svalt at hvile og strække sine fødder.
Se, her gror bregner. Spiselige rødder.
(smager lidt.)
Det er ligere mad for et kreatur; –
men der står jo skrevet: tving din natur!
Endvidere står der: hovmod må bøjes.
Og hvo sig fornedrer, han skal ophøjes.
(urolig.)
Ophøjes? Ja, det vil ske med mig; –
det er umuligt at tænke sig andet.
Skæbnen vil hjælpe mig bort fra landet
og mage det så, at jeg kommer ivej.
Dette her er en prøvelse; siden kommer frelsen, –
når bare Vorherre under mig helsen.
(skyder tankerne fra sig, tænder en cigar, strækker sig og stirrer ind over ørken.)
  Hvilket umådeligt, grænseløst øde. –
Langt derborte skridter en struds. –
Hvad skal en egentlig tro var Guds
mening med alt dette tomme og døde?
Dette, som alle livskilder savner;
dette forbrændte, som ingen gavner; –
denne brøk af verden, som ligger brak;
dette lig, som ej, siden jordens fødsel,
har bragt sin skaber så meget som tak, –
hvi blev det til? – Naturen er ødsel. –
Er det hav, det i øst, det blinkende, flakke,
som glittrer? Umuligt; kun sansebedrag.
Havet er i vest; det højner sig bag,
dæmmet ude fra ørken ved en skrånende bakke.
(en tanke farer gennem ham.)
Dæmmet ude? Så kunde jeg –! Højden er smal.
Dæmmet ude! Et gennembrudd blot, en kanal, –
som en livsensflod vilde vandene skylle
ind gennem svælget og ørken fylde!
  Snart vilde hele den glødende grav
ligge der frisk som et kruset hav.
Oaserne vilde som øer sig højne,
Atlas grønnes som fjeldkyst mod nord;
sejlere vilde, som fugle forfløjne,
skære mod syd karavanernes spor.
Livende luft vilde sprede de kvalme
dunster, og dugg vilde drysse fra sky;
folk vilde bygge sig by ved by,
og græs vilde gro om den svajende palme.
Landet i syd bag Saharas mur
blev til et kystland med frisk kultur.
Damp vilde drive Tombuktus fabrikker;
Bornu blev koloniseret med il;
op gennem Habes foer forskeren sikker
i sin waggon til den øvre Nil.
Midt i mit hav, på en fed oase,
vil jeg forplante den norske race;
det dølske blod er jo kongeligt næsten;
arabisk krydsning vil gøre resten.
  Rundt om en vik på en stigende strand
får jeg lægge Peeropolis, hovedstaden.
Verden er aflægs! Nu kommer raden
til Gyntiana, mit unge land!
(springer op.)
Bare kapitaler, så er det gjort. –
En nøgle af guld til havets port!
Korstog mod døden! Den griske puger
skal åbne for sækken, der han ligger og ruger.
For frihed sværmes i alle lande; –
som asnet i arken vil jeg sende et råb
over verden og bringe befrielsens dåb
til de dejlige, bundne, vordende strande.
  Jeg må frem! Kapitaler i øst eller vest!
Mit rige, – mit halve rige for en hest!
(Hesten vrinsker i fjeldkløften.)
En hest! Og klædning! – Og smykker, – og værge!
(går nærmere.)
Umuligt! Jo, virkelig –! Hvad? Jeg har læst
etsteds at viljen kan flytte bjerge; –
men at den også kan flytte en hest –!
Vås! Det er faktum, at her står hesten; –
ab esse ad posse og så videre forresten –
(trækker klædningen udenpå og ser ned over sig.)
Sir Peter, – og Tyrk fra top til rod!
Nej, en véd aldrig, hvad der kan hændes. –
Rap dig, Grane, min ganger god!
(stiger i sadlen.)
Guldtøffel til at støtte min fod!
På ridestellet skal storfolk kendes!
(han galopperer ind i ørken.)


 
PEER GYNT
[enters, cutting a reed whistle]
What a delectable morning-tide!—
The dung-beetle’s rolling his ball in the dust;
the snail creeps out of his dwelling-house.
The morning; ay, it has gold in its mouth.—
It’s a wonderful power, when you think of it,
that Nature has given to the light of day.
One feels so secure, and so much more courageous,—
one would gladly, at need, take a bull by the horns.—
What a stillness all round! Ah, the joys of Nature,—
strange enough I should never have prized them before.
Why go and imprison oneself in a city,
for no end but just to be bored by the mob.—
  just look how the lizards are whisking about,
snapping, and thinking of nothing at all.
What innocence ev’n in the life of the beasts!
Each fulfils the Creator’s behest unimpeachably,
preserving its own special stamp undefaced;
is itself, is itself, both in sport and in strife,
itself, as it was at his primal: Be!
[Puts on his eye-glasses.]
A toad. In the middle of a sandstone block.
Petrifaction all round him. His head alone peering.
There he’s sitting and gazing as though through a window
at the world, and is — to himself enough.—
[Reflectively.]
  Enough? To himself —? Where is it that’s written?
I’ve read it, in youth, in some so-called classic.
In the family prayer-book? Or Solomon’s Proverbs?
Alas, I notice that, year by year,
my memory for dates and for places is fading.
[Seats himself in the shade.]
Here’s a cool spot to rest and to stretch out one’s feet.
Why, look, here are ferns growing-edible roots.
[Eats a little.]
’Twould be fitter food for an animal —
but the text says: Bridle the natural man!
Furthermore it is written: The proud shall be humbled,
and whoso abaseth himself, exalted.
[Uneasily.]
Exalted? Yes, that’s what will happen with me;—
no other result can so much as be thought of.
Fate will assist me away from this place,
and arrange matters so that I get a fresh start.
This is only a trial; deliverance will follow,—
if only the Lord lets me keep my health.
[Dismisses his misgivings, lights a cigar, stretches himself, and gazes out over the desert.]
  What an enormous, limitless waste!—
Far in the distance an ostrich is striding.—
What can one fancy was really God’s
meaning in all of this voidness and deadness?
This desert, bereft of all sources of life;
this burnt-up cinder, that profits no one;
this patch of the world, that for ever lies fallow;
this corpse, that never, since earth’s creation,
has brought its Maker so much as thanks,—
why was it created?— How spendthrift is Nature!—
Is that sea in the east there, that dazzling expanse
all gleaming? It can’t be; ’tis but a mirage.
The sea’s to the west; it lies piled up behind me,
dammed out from the desert by a sloping ridge.
[A thought flashes through his mind.]
Dammed out? Then I could —? The ridge is narrow.
Dammed out? It wants but a gap, a canal,—
like a flood of life would the waters rush
in through the channel, and fill the desert!
  Soon would the whole of yon red-hot grave
spread forth, a breezy and rippling sea.
The oases would rise in the midst, like islands;
Atlas would tower in green cliffs on the north;
sailing-ships would, like stray birds on the wing,
skim to the south, on the caravans’ track.
Life-giving breezes would scatter the choking
vapours, and dew would distil from the clouds.
People would build themselves town on town,
and grass would grow green round the swaying palm-trees.
The southland, behind the Sahara’s wall,
would make a new seaboard for civilisation.
Steam would set Timbuctoo’s factories spinning;
Bornu would be colonised apace;
the naturalist would pass safely through Habes
in his railway-car to the Upper Nile.
In the midst of my sea, on a fat oasis,
I will replant the Norwegian race;
the Dalesman’s blood is next door to royal;
Arabic crossing will do the rest.
  Skirting a bay, on a shelving strand,
I’ll build the chief city, Peeropolis.
The world is decrepit! Now comes the turn
of Gyntiana, my virgin land!
[Springs up.]
Had I but capital, soon ’twould be done.—
A gold key to open the gate of the sea!
A crusade against Death! The close-fisted old churl
shall open the sack he lies brooding upon.
Men rave about freedom in every land;—
like the ass in the ark, I will send out a cry
o’er the world, and will baptise to liberty
the beautiful, thrall-bounden coasts that shall be.
  I must on! To find capital, eastward or west!
My kingdom — well, half of it, say — for a horse!
[The horse in the cleft neighs.]
A horse! Ay, and robes!— jewels too,— and a sword!
[Goes closer.]
It can’t be! It is though —! But how? I have read,
I don’t quite know where, that the will can move mountains;—
but how about moving a horse as well —?
Pooh! Here stands the horse, that’s a matter of fact;
for the rest, why, ab esse ad posse, et cetera.
[Puts on the dress and looks down at it.]
Sir Peter — a Turk, too, from top to toe!
Well, one never knows what may happen to one.—
Gee-up, now, Grane, my trusty steed!
[Mounts the horse.]
Gold-slipper stirrups beneath my feet!—
You may know the great by their riding-gear!
[Gallops off into the desert.]


 
PEER GYNT
(kommt, eine Rohrflöte schneidend.)
Wie holdselig ist diese Morgenstund’! –
Der Mistkäfer rollt seine Kugel im Dreck;
Aus seinem Schneckenhaus kriecht der Schneck.
Ja, ja, – der Morgen hat Gold im Mund!
Es ist doch im Grund eine seltsame Macht,
Womit so Natur das Frühlicht bedacht.
Man fühlt sich so sicher, fühlt alle Furcht schwinden,
Man würde, tät’s not, mit ’nem Ochsen anbinden. –
Wie still’s hier rings ist! Ja, die ländlichen Freuden, –
Unbegreiflich genug, daß ich einst sie verwarf;
Daß man einkerkert sich in finstern Gebäuden,
Bloß daß jeder Lump dir ins Haus rennen darf. –
  Nein, sieh, wie der Eidechs sich Schnaken fängt,
Schnappt, huscht, schnappt und an nichts dabei denkt.
Welch eine Unschuld solch Tier offenbart!
Jedwedes folgt seinem Schöpfer fein züchtiglich,
Bewahrt sich sein Sondergepräg’ unverflüchtiglich,
Ist es selbst in jeglicher Lebensart,
Es selbst, es selbst, wie es ward, da es ward.
(Setzt die Lorgnette auf die Nase.)
Ein Krötlein. In einem Sandstein. Guck’!
Versteinerung rings. Nur der Kopf ist heraus.
Da sitzt es und sieht, wie aus einem Haus,
Auf die Welt und ist sich selber – genug. –
(Denkt nach.)
  Genug? Sich selber –? In welcher Küchen
Warddas Wort gekocht? Wo las ich das schon?
In der Hauspostillen? Oder Salomons Sprüchen?
Vertrackt! Gestehe dir, alter Sohn,
Dein Gedächtnis spricht allem Anstand Hohn.
(Setzt sich in den Schatten.)
Hier ist ein Fleckchen für Bärenhäuter.
Ah, da gibt’s Farren! Eßbare Kräuter!
(Schmeckt ein wenig davon.)
Das ist eher Brot für die Kreatur; –
Doch freilich, es heißt: Zwing deine Natur!
Des weiteren steht da: Hochmut vergehet.
Und wer sich erniedrigt, der wird erhöhet.
(Unruhig.)
Erhöhet? Gewiß, so wird mir geschehn; –
Es ist ganz unmöglich, sich’s anders zu denken.
Das Schicksal wird meine Schritte lenken.
Dies ist eine Prüfung; ich werd’ sie bestehn, –
Und für eine Zukunft, da Freude sein wird, –
Dafern der Herr mir Gesundheit verleihn wird.
(Schüttelt die Gedanken ab, zündet sich eine Zigarre an, streckt sich aus und starrt in die Wüste hinaus.)
  Welch unermeßliche, endlose Leere! –
Dort in der Ferne schreitet ein Strauß. –
Was im Gefüge des Weltenbaus
Gott wohl plante mit diesem Meere
Sandes, mit diesem alles versagenden,
Diesem verbrannten, niemandem tragenden; –
Diesem Bruch der Erde, der brach liegt!
Diesem Leichnam, der tempelschänderisch
In der Schöpfung reichem Gemach liegt!
Wozu ward er? Die Natur ist verschwenderisch.
Ist dies die See, dort im Osten, der Flor
Von Silber? Unmöglich! Nur Sinnenbetrug!
Die See liegt im Westen; zurück und empor
Gedämmt durch ragender Dünen Zug –
(Ein Gedanke durchblitzt ihn.)
Gedämmt? So könnt’ ich –! Die Höhen sind schmal.
Gedämmt! Ein Durchbruch nur, ein Kanal, –
Und, ein Lebensstrom, würden die Wasser brüllen
Herein durch den Schlund und die Wüste füllen!
  Bald würd’ der ganze glühende Plan
Blaun, ein gekräuselter Ozean.
Die Oasen würden als Inseln ihn kleiden,
Bergküste würde des Atlas Grat;
Die Segler würden wie Sturmvögel schneiden
Der Karawanen ertrunkenen Pfad.
Lebenshauch würde zerstreuen das Qualmen
Der Dünste, und Tau würde triefen die Wolk’;
Stadt um Stadt würde bauen das Volk,
Und Gras würde grünen um schwankende Palmen.
Südwärts der Sahara würd’ alle Flur
Küstengebiet mit verjüngter Kultur.
Dampf würde treiben Timbuktus Fabriken;
Bornu bekäm’ europäischen Stil;
Nach Habes hinauf würd’ den Forscher man schicken
Im sichern Waggon bis zum oberen Nil.
Mitten im Meer, auf ’nem fetten Eiland,
Geb’ ich der Norwegerrasse dann Freiland;
Das Gudbrandstal hat ja schier königlich Blut;
  Kreuzung mit Arabern ’s Übrige tut.
Auf einer Bucht ansteigendem Strand
Geb’ dannPeeropolis allem die Weihe! –
Die Welt ist abgelebt. Jetzt kommt die Reihe
An Gyntiana, mein junges Land.
(Springt auf.)
Nur Kapitalien, so sprießt es empor. –
Einen Schlüssel von Gold zu des Meeres Tor!
Kreuzzug dem Tod! Heraus aus der Katzen,
Geizhals, die zwecklos gehüteten Batzen!
Für Freiheit pocht es in allen Brüsten; –
Gleich dem Esel der Arche will rufen ich laut
Übern Erdball und bringen die Meerwasserbraut
Meinen harrenden, schmachtenden Zukunftsküsten.
  Fort, fort! Kapital zusammengekehrt!
Mein Reich, – mein halbes Reich für ein Pferd!
(Das Pferd wiehert in der Felsenschlucht.)
Ein Pferd! Und Kleider! – Und Waffen – und Schätze
(Tritt näher.)
Unmöglich! Nein, wirklich –! Mir ward wohl gelehrt
Irgendwo, daß der Wille Berge versetze; –
Doch daß er sogar versetzt ein Pferd –!
Gewäsch! Genug: Dort Roß, hie Reiter; –
Ab esse ad posse und so weiter und so weiter –.
(Zieht die Kleider über die seinigen an und blickt an sich herab.)
Sir Peter, – und Türke vom Scheitel bis zur Sohl’!
Wer prophezeite wohl gestern solch Heute!
Spute Dich, Grane mein, preisliche Beute!
(Steigt in den Sattel.)
Güldne Pantoffel als Bügel! Ei wohl!
Am Reitzeug erkennt man die fürnehmen Leute!
(Er galoppiert in die Wüste hinein.)


 
PEER GYNT
(jő, nádisípot vág.)
Milyen dicső regg, édes Istenem!
Ganajbogár turkál a szemeten,
A csiga kis házából útra kel,
Hja, ki korán kel, az aranyat lel.
Csodás erője van a szent tavasznak,
Holott újult erők fakadnak,
Feszül a kar, bátorrá lesz a gyáva,
S ha kell, bikával is birokra szállna.
Csönd mindenütt ... hja a szabad természet,
Megválnom tőle, ez lett rám a végzet.
Hogy lehet városokba lakni?
Minden rongy néptől oldaladba kapni
Lökést, ütést? ...  Hogy futkos az evet?
Csigát fog ... hopp ... most egyet megevett.
Mily ártatlan az állat, látni mingyár,
Mindegyik égi rendelés szerint jár,
Mindegyik munkál, fárad, sohse lomhán,
S marad ő, ő maga, sohsem változván.
(Lorgnettejét orrára teszi.)
Béka a kőben! Bámulat!
Körül bezárva. Csak feje szabad.
Itt ül nyugodtan nézve szerteszét,
Ő önmagának minden és elég.
(Elgondolkozik.)
  Elég? magának? Ezt már ösmerem.
Hol olvastam? A bibliába? Nem!
Öregül öreg, csak valld be már, mindenképp
Érzed, hogy elméd napról-napra gyengébb.
(Leül az árnyékban.) Itt jó hűvös van; meg lehet pihenni.
Ni, páfrány, gyökerét jó lesz megenni.
(Megkóstolja.)
Barom szájába való e falat.
De írván van: Ember, győzd meg magad!
Továbbá: Porba dől a büszkeség.
S első lesz, ki volt utolsó elébb.
(Nyugtalanul.)
Első? no persze. Minden azt mutatja,
Számítnom kell e fényes fordulatra.
A sors érettem majd csak közbejár.
Ez volt a próba, de most vége már.
Most a jövő vár minden örömével,
Csak győzzem is kivárni egészséggel.
(Szivarra gyújt és kibámul a sivatagba.)
  Határtalan, kietlen sivatag!
Egy struccz im ott a távolban halad ...
Mi járhatott a jó Isten fejében,
Mikor e rettentő, vigasztalan,
Véget nem érő, hasztalan
Szörnyet teremté? Én nem értem.
E tetemet, mely meggyalázza
A föld termékeny téreit,
Melynek talaját nem trágyázza
A könny, hol öröm nem virít.
E föld, mely mindig parlagon hever,
E jajszó, a szívnek fojtó teher.
Tán a keletnek tengerárja ez?
De hisz a tenger napnyugatra van,
Ottan nyaldossa untalan
A gátakat, ott zúg, ott terjedez.
(Egy gondolat villámlik át agyán.)
A gátakat? ... de a gát alacsony ...
Nem kell hozzá, csak egy csatorna,
És élet ömlenék el a habon
S a sivatag vízáradatba forrna!
  Az izzó, pusza sivatagba
Hatalmas, élő tengerár dagadna!
Minden oázis egy sziget,
Az Atlas hegye legelő,
S hol most a karaván üget,
Vitorlás rontana elő.
S amint győzött a tenger árja,
Eltűnne mind a ronda pára,
A felhőből eső omolna,
Város támadna itt városra,
És enyhe pázsit, lenge pálma.
És mivelt partvidékre válna
A Sahara déli vidéke,
Timbuktuban gyár tüze égne,
Bornu épülne európai módra,
És egész Abessynián
Modern vasúti sin húzódna
A felső Nílig. Azután
A tenger közepén, dús szigeten
Letelepítném norvég nemzetem.
A Gudbrand-völgyi mind királyi vér,
Látnók, arab keresztezés mit ér.
  Magas parton, mely büszke hegyre visz,
Épülne a főváros, Peeropolis.
... Kiélt már a világ, most hát sorára
Kerül az én országom, Gyntiána.
(Kiugrik.)
Csak töke kell, már semmi sem hiányoz,
Aranykulcs a tengernek kapujához.
Le a halállal és ide a pénzzel,
Melyet zsákjában öröz szenvedélylyel;
Szabadságvágy élteti a világot,
S Noé galambjaként én hírt kiáltok
E szép rabföldnek, hogy mindütt hallhassák.
Gazdagság légyen jelszavunk, szabadság!
  Előre, föl! most már habozni nem szabad!
Országomat egy lóért vagy — félországomat!
(A ló nyerít a szakadékban.)
Ló és ruha, kincsek is, ez csoda tán!
(Közelebb megy.)
Nem, nem lehet; egykor ugyan tanulám:
Hegyeket mozdíthat el az akarat.
Hegyeket? no igen, lehető. De lovat?
Fecsegés! A lovat látod és lovasát:
Ab esse ad posse — és így tovább.
(Fölölti a ruhát s megnézi magát.)
Sir Péter most már talpig török úr.
"Már ezt a mai napot szeretem."
Igy mondták egyszer csók után nekem.
(Nyeregbe száll.)
Arany kengyelvas? Jól van, finomul!
"Lószerszámon látni azt,
Ki az úr és ki paraszt!"
(Bevágtat a sivatagba.)


 
PEER GYNT
(nádsípot faragva jön)
Be jó ma ezen a drága reggelen! -
A ganajtúró gömbjét gurítja a földön,
csigaházából a csiga előjön.
Aranyat lel, aki korán kel. Igen.
Ez a napfény, mely ömlik szabadon,
mégis csodálatos hatalom:
nyugodt az ember, érzi: feszül a kedve,
ökörrel is bátran kötekedne. -
Ó, csend! Vidéki öröm hazája!
Hogy vethettem meg egykor annyira én!
Magát az ember a városokba zárja,
hol csőcselék tolong a ház küszöbén.  Ni, a gyík: surran s figyeli a legyet,
bekap egyet, s nem gondol egyebet.
Ártatlan az állat. Mily hűségesen
követi a teremtő rendelését,
megtartja a jellegét, a viselkedését.
Küzdhet, játszhat: maga, más sohasem
maga, s első percétől csak ilyen.
(Lornyettjét az orrához illeszti.)
Varangy. Pici kőodvában ül.
Kőpusztából kukkan ki fejével,
s néz, mintha ablakon át tekintene széjjel,
s magának elég ő - így; egyedül.
(Elgondolkozik.)  
Elég? Magának - Hol is -? Azt hiszem -
Igen, olvastam siheder koromban
nagy könyvben. Posztillában vagy Salamonban?
Bizony, évről évre észreveszem:
az időt s helyet téveszti eszem. (Árnyékos helyre ül.)
Hűs folt. Jó lesz heverőhelyemnek.
Nini, páfrány. Itt ehető füvek teremnek.
(Megízleli.)
A baromnak jó, no de nem nekem.
Bár meg vagyon írva: győzz természeteden.
De ez is: a kevélység összeroskad,
s felemeltetés jut az alázatosnak. (Nyugtalanul.)
Felemeltetés? Így lesz, tudom én; -
másként képzelni is lehetetlen.
A sors elvisz erről a kietlen
földről, a kezét kinyújtja felém.
Ez próba, de biztat már a reményem,
ha az Úr megtartja a testemet épen.
(Elhessegeti gondolatait, cigarettára gyújt,
végignyújtózik, és belebámul a sivatagba.)
  Homok, homok, mely a végtelenbe vész el. -
Ott, messze mi az? Strucc lépeget. -
Az Isten célja mi lehetett
ezzel az üres sivatag-vidékkel?
E földdel, amelyen élet nem fakadhat,
s mely így, kiégve, nem fogan és nem adhat; -
csak parlagon heverő homoktömeg,
s a legelső naptól fekszik hullamódra,
s hogy lett, az Urának nem köszönte meg. -
A természet az erőt pazarolja. -
Keleten tán tenger csillog a naptól?
Káprázat, én látom egyedül.
A tenger amott, nyugatra feszül,
s homokhát zárja el a sivatagtól.
(Hirtelen egy gondolat ragadja meg.)
Elzárja? De én - Nem széles a gát.
Elzárja? Csatornával töröm át, -
s az életadó víz vad, szilaj árja
bezúdul a pusztába, a sivárba!
  Ár lengne az izzó sír sivatagán,
friss habbal, mint fodros vízű óceán,
szigetévé lesz az oázis az árnak,
zöld északi parttá Atlasz, a vad,
s vitorlások, mint lenge sirályhad
szállnak, hol most karaván halad.
Élő levegő oszlatja szelében
a gőzt, a vidék ege harmatot ad,
építik sorra a városokat,
s fű serked a hajló pálma tövében.
A Szaharától délre, lenn,
a parton friss kultúra terem.
Timbuktuban gőz hajtja a gyári gépet,
Bornut meg gyarmatosítva művelik,
s a kutató, ki a Nílusfő-vidéket
keresi, vonaton megy Habeszig.
Kövér szigetet keresek ki itt lenn
s a norvég fajt ide áttelepítem;
majdnem királyi törzs völgyemnek a népe;
itt majd arab vér juthat erébe.  Öböl körül, szelidebb hegyoldalon
valóra válik Peerropolis, az álmom.
A világ vén. Most jön az én világom:
fiatal, szép Gyntiana államom!
(Felugrik.)
Csak tőke - a tőke mindent rendbe hoz,
aranykulcs a tengerkapuhoz!
Harc a halál ellen! Amíg ki nem oldja
zsákját, melyen úgy ül, mintha kotolna.
Szabadságért hevülnek a népek.
S én, mint csacsi a bárkán ordítozom,
s a szabadulás szent keresztvizét hozom,
születő, csodaszép partok, tifelétek!  Megyek! Adj tőkét, kelet és nyugat!
Egy lóért - fél birodalmamat!
(A ló nyerít egyet a szakadékban.)
Nini! Ló! Ruha! - Fegyverek! Ékszer!
(Közelebb megy.)
Lehetetlen! Olyat olvastam, igen:
az akarat hegyeket mozdít erejével;
de hogy lovat is -! Sehol, sohasem.
Locsogás! Itt áll a ló, bizony Isten,
ab esse ad posse, s a többi is itten -
(Felöltözik a talált ruhába, s végignéz magán.)
Sir Péter - ilyen az igaz török ám!
Nem tudjuk, mit hoz a sors akaratja. -
Előre, Grane, jó paripám!
(Nyeregbe száll.)
A kengyel: szép aranyos topán!
A lovas rangját szerszáma mutatja! 
Пер Гюнт
(появляется, вырезая дудочку)
Что, в самом деле, за дивный рассвет!
Горло прочистить торопится птаха,
Улитка из домика лезет без страха.
Утро! Прекрасней времени нет!
Всю силу, какая в ней только нашлась,
Природа вложила в утренний час.
В сердце уверенность зреет такая,
Словно сейчас одолею быка я.
Тихо-то как! Превосходство деревни
Было мне раньше понять не дано.
Пусть города громоздятся издревле,
Всякого сброду в них вечно полно.
  Глянь-ка, вот ящерица ползет,
Ведать не ведая наших забот.
Истинно, зверь невинен любой!
Он воплощает промысел божий,
То есть живет, на других непохожий,
То есть собой остается, собой,
Обижен ли он иль обласкан судьбой.
(Смотрит в лорнет.)
Жаба. Зарылась себе в песок
Так, что с трудом ее мы находим,
А тоже взирает на мир господень,
Упиваясь собой. Погоди-ка чуток!
(Задумывается.)
  Упиваясь? Собой? Это чьи же слова?
И где я читал их во время оно?
Они из молитв? Из притч Соломона?
Проклятье! Слабеет моя голова,
И прошлое я вспоминаю едва.
(Садится в тень.)
Здесь, в холодке, мне будет удобно.
Эти вот корни вроде съедобны.
(Ест.)
Пища пригодна скорей для скота,
"Плоть усмиряй!" - говорят неспроста.
Сказано также: "Умерь гордыню!
Возвысится тот, кто унижен ныне".
(Встревоженно.)
Возвысится! Это и есть мой путь.
И может ли впрямь оно быть по-иному?
Судьба воротит меня к отчему дому,
Позволит все к лучшему обернуть.
Сперва испытанье, потом избавленье.
Лишь дал бы здоровье господь да терпенье!
(Отгоняя черные мысли, закуривает сигару, ложится и смотрит вдаль.)
  Ну и пустыня - вправду без края!
Страус как будто шагает вдали.
Эх, кабы в толк мне взять помогли,
Что бог замышлял, эту сушь созидая!
Для жизни людской она не пригодна,
Выжжена солнцем, мертва и бесплодна,
Нет ни предела ей, ни конца,
Здесь не пробьются подспудные воды.
Она, со времен сотворенья, творца
Не благодарила. Гримаса природы!
А что это там блестит на востоке?
Не море ли? Нет, невозможно. Мираж.
На западе море! Приморский пейзаж
Лежит за грядой холмов невысоких.
(Внезапно осененный.)
Я мог бы... поскольку заслон тут мал...
Устроить проток, прокопать канал,
И хлынут бурлящие волны по ныне
Безжизненной и безысходной пустыне.
  Я превратить бы поистине мог
В бескрайнее море бесплодный песок.
Оазисы стали бы здесь островами,
Зазеленело бы все вокруг.
Летели б морские суда над волнами,
Как птицы, пути пролагая на юг.
Воздух морской принес бы прохладу,
Ливень с небес бы хлынул сюда,
Люди воздвигли бы здесь города,
Выжженный край уподобили саду!
На юг от Сахары возникнуть должна
Цивилизованная страна!
Борну начнут заселять колонисты,
А в Тимбукту станут строить завод,
К Верхнему Нилу удобно и быстро
Поезд от Габеса довезет,
Там, где пышней распустится зелень,
Мы благородных норвежцев поселим,
Раз мы, норвежцы, причислены к знати,
Примесь арабская будет нам кстати.
  А где в залив ударяет волна,
Будет Перполис построен, столица.
Мир одряхлел. Так должна появиться
В нем Гюнтиана, младая страна.
(Вскакивая.)
Только бы денег, и дело пойдет -
Ключ золотой от морских ворот!
В бой против смерти! Взять бы богатства,
Что в сундуках без дела пылятся!
Люди живут, свободы желая, -
Как осел из ковчега, я кликну клич,
И процветания можно достичь
Для ныне пустынного, мертвого края!
  Выбраться - вот что волнует меня,
А капитал не минует меня.
Ныне полцарства отдам за коня.
Из ущелья доносится ржание.
Лошадь и сбруя, наряд и оружье!
(Подойдя ближе.)
Откуда? Но что удивляет меня?
Воля движет горами, тогда почему же
Не сотворить ей также коня?
Чушь! Доверяться фактам в обычае.
Ab esse ad posse - конь в наличии. 1
(Переодевается и оглядывает себя.)
Сэр Гюнт стал турком с нынешних пор.
Ну, кто бы подумал! Дивное платье,
И конь красавец, и краше нет шпор!
(Садясь в седло.)
Скачи, вороной, во весь опор!
Лихая езда - привилегия знати.
(Скачет в пустыню.)


 
窝赃者
我爹窝过赃，所以我也得窝赃。  贼
咱们得承受自己那份命运，得保持自己的本来面目。  窝赃者
听，脚步声走近了。快跑吧，快跑吧!可是往哪儿跑呢?  贼
洞穴是深的。先知是伟大的!
(他们把赃物丢下，逃跑了。骑士们越走越远，终于消失。)  培尔
(走进来，手里削着一支芦笛)
哦，多么美好的早晨啊!屎壳郎在沙土里打着滚，蜗牛从壳里伸出了头。对，早晨比金子还要宝贵。大自然赋予白昼以这种神奇的力量，可真是做了一件了不起的好事。你感到安全，感到勇气倍增，敢于去同野牛角斗。啊，乡间多么宁静呀!真奇怪，我怎么从来没欣赏过这些景物。真不能设想人们竟然把自己关在大城市里，受到同类的烦扰和祸害。  看那爬来爬去的壁虎，它们在无忧无虑地晒着太阳。这些动物多么天真无邪啊!每个都在执行着造物主的意旨，每个都带着本物种永久性的特征，无论在玩耍还是吵架，都保留着上帝在创造它们的时候所赋予它们的本色。
(戴上眼镜)
呃，一只蛤蟆，半隐在一簇沙岩里，只把脑袋伸出来偷望着。瞧它坐在那里，像坐在窗口那么地凝望着世界。他只要顾自己就够啦。
(沉思地)  就够啦!要忠实于自己!我是在什么地方看到这句话的？我想，是在《圣经》里。要么是在祈祷书里? 还是在《箴言》里? 真奇怪，随着岁月的流逝，我对日期和地点的记忆越来越模糊了。
(在阴凉处坐下来)
这块儿倒挺凉快。我在这儿歇歇脚，伸伸腿。瞧，这儿有些植物的根儿是能吃的。
(尝了尝其中的一棵)
这是给牲口吃的。可是有句俗话说：“要克服你对某些东西的反感。”另一句是：“骄傲必栽跟斗。”还有一句说：“自甘卑微的人要变得崇高。”
(不安起来)
崇高？对，我的地位就要变得崇高。势必如此。命运会领我走开这个地方，让我再飞黄腾达起来。这是我受考验的时刻。只要上帝给我力量，我必得救。
(他尽量不去思索，点上一支雪茄，伸直了腿，凝视着沙漠) 
 
Permanent link
Go to Wiki Documentation
Enhet: Det humanistiske fakultet   Utviklet av: IT-seksjonen ved HF
Login