PRESTEN
(taler ved graven).
Og nu, da sjælen stævner mod sin dom,
og støvet hviler lig en bælgfrugt tom, –
nu, kære venner, taler vi et ord
om denne dødes vandring på vor jord.
Han var ej rig, og heller ej forstandig,
hans røst var spag, hans holdning var umandig,
sin mening bar han vegt og uvisst frem,
og knapt han rådig var i eget hjem;
i kirken tren han, som han vilde bede
om lov til, andre lig, at tage sæde.
Fra Gudbrandsdalen, véd I, var han kommen.
Da hid han flytted, var han fast en gut; –
og visst I mindes, at til sidste slut
man så ham stødt med højre hånd i lommen.
Den højre hånd i lommen var det egne,
der præged mandens billed i ens sind, –
og dertil denne vridning, den forlegne
tilbagetrukkethed, hvor han kom ind.
Men skønt han helst sin stille vej gad slingre,
og skønt han blev en fremmed mellem os,
så véd I visst, hans dølgsmålsstræv tiltrods, –
den hånd, han skjulte, bar kun fire fingre. –
Jeg mindes godt for mange herrens år
en morgen; der blev holdt session på Lunde.
Det var i krigens tid. I alles munde
var landets trængsler og dets fremtids kår.
Jeg var tilstede. Midt for bordet sad
kaptejnen mellem lensmand og sergenter;
og gut for gut blev målt på alle kanter
og skreven ind og tagen til soldat.
Fuld stuen var, og udenfor på tråkken
lød højmælt latter mellem ungdomsflokken.
Da råbtes op et navn. En ny kom frem,
en, der var bleg, som sne på bræens bræm.
Han kaldtes nærmere; han nåede bordet; –
den højre hånd var hyllet i en klud; –
han gisped, svælged, snapped efter ordet, –
men fandt ej mæle, trods kaptejnens bud.
Dog jo, tilsidst; og da, med brand på kindet,
med tungen svigtende og atter rap,
han mumled noget om en sigd, som glap
og skar i våde fingren af til skindet.
Der blev i stuen stilhed samme stund.
Man skifted øjekast; man trak på mund;
man stened gutten med de stumme blikke.
Han kendte haglen, men han så den ikke.
Da stod kaptejnen op, den gamle, grå; –
han spytted, pegte ud og sagde: gå!
Og gutten gik. Man veg til begge sider,
så der i midten blev en spidsrodsgang; –
han vandt tildørs; der satte han på sprang; –
op bar det nu, – op gennem lund og lider,
op gennem røsen, styrtende og hældende.
Han havde hjemme borte mellem fjeldene. –
Et halvår efter var det hid han kom
med moer og spædebarn og fæstekvinde.
Han bygsled jord etsteds på hejen inde,
hvor ødemarken grænser op mod Lomb.
Han gifted sig så fort som gørligt kun;
han tømred hus; han brød den hårde grund;
han kom ivej, hvad mangen agerflæk
fortalte, der den bølged gul og kæk; –
ved kirken bar han højre hånd i lommen. –
men hjemme tror jeg nok de fingre ni
fik trælle fuldt så sårt, som andres ti. –
En vår blev alting revet bort af flommen.
De slap derfra med livet. Arm og nøgen
han tog på rydningsværket fat påny,
og inden høsten kom, steg atter røgen
ifra en fjeldgård, lagt i bedre ly.
I ly? For flommen, ja, – men ej for bræen;
to år derefter lå den under sneen.
Dog, mandens mod fik skreden ikke krøget.
Han grov, han rensed, førsled, rydded grus, –
og før den næste vintersne var føget,
stod rejst for tredje gang hans ringe hus.
Tre sønner havde han, tre raske gutter;
i skole skulde de, og did var langt; –
det gjaldt at nå, hvor bygdevejen slutter,
igennem skaret, styrtende og trangt.
Hvad gjorde han? Den ældste fik sig skøtte
som bedst, og der, hvor stien faldt for styg,
slog manden toug om ham til tag og støtte; –
de andre bar han frem på arm og ryg.
Så sled han år for år; og de blev mænd.
Her var vel skæl at kræve ligt igen.
Tre velstandsherrer i den nye verden
har glemt sin norske faer og skolefærden.
Han var en kortsynt mand. Udover ringen
af dem, ham nærmest stod, han intet så.
For ham lød meningsløst, som bjælders klingen,
de ord, der malmfuldt skulde hjerter nå.
Folk, fædreland, det lysende, det høje,
stod stedse slørt af tåger for hans øje.
Men han var ydmyg, ydmyg, denne mand;
og fra sessionens dag han bar på dommen,
så visst, som han på kind bar blygsels brand
og sine fire fingre gemt i lommen. –
En brotsling imod landets lov? Ja vel!
Men der er et, som lyser over loven,
så visst, som Glittertindens blanke tjeld
har sky med højre tinderad foroven.
Slet borger var han. Og for stat som kirke
et gagnløst træ. Men hist på hejens hvælv,
i slægtens snevring, hvor han så sit virke,
der var han stor, fordi han var sig selv.
Den klang, han skabtes med, den blev sig lig.
Hans færd var langspil under spånens dæmper.
Og derfor fred med dig, du stille kæmper,
som stred og faldt i bondens lille krig!
Vi vil ej granske hjerter eller nyrer;
det er ej hverv for støv, men for dets styrer; –
dog fri og fast det håb jeg taler ud:
den mand står knapt som krøbling for sin Gud!
(Følget skilles ad og går. Peer Gynt bliver alene tilbage.)
THE PRIEST
[speaking beside the grave]
Now, when the soul has gone to meet its doom,
and here the dust lies, like an empty pod,—
now, my dear friends, we’ll speak a word or two
about this dead man’s pilgrimage on earth.
He was not wealthy, neither was he wise,
his voice was weak, his bearing was unmanly,
he spoke his mind abashed and faltering,
he scarce was master at his own fireside;
he sidled into church, as though appealing
for leave, like other men, to take his place.
It was from Gudbrandsdale, you know, he came.
When here he settled he was but a lad;—
and you remember how, to the very last,
he kept his right hand hidden in his pocket.
That right hand in the pocket was the feature
that chiefly stamped his image on the mind,—
and therewithal his writhing, his abashed
shrinking from notice wheresoe’er he went.
But, though he still pursued a path aloof,
and ever seemed a stranger in our midst,
you all know what he strove so hard to hide,—
the hand he muffled had four fingers only.—
I well remember, many years ago,
one morning; there were sessions held at Lunde.
’Twas war-time, and the talk in every mouth
turned on the country’s sufferings and its fate.
I stood there watching. At the table sat
the Captain, ’twixt the bailiff and the sergeants;
lad after lad was measured up and down,
passed, and enrolled, and taken for a soldier.
The room was full, and from the green outside,
where thronged the young folks, loud the laughter rang.
A name was called, and forth another stepped,
one pale as snow upon the glacier’s edge.
They bade the youth advance; he reached the table;
we saw his right hand swaddled in a clout;—
he gasped, he swallowed, battling after words,—
but, though the Captain urged him, found no voice.
Ah yes, at last! Then with his cheek aflame,
his tongue now failing him, now stammering fast,
he mumbled something of a scythe that slipped
by chance, and shore his finger to the skin.
Straightway a silence fell upon the room.
Men bandied meaning glances; they made mouths;
they stoned the boy with looks of silent scorn.
He felt the hail-storm, but he saw it not.
Then up the Captain stood, the grey old man;
he spat, and pointed forth, and thundered “Go!”
And the lad went. On both sides men fell back,
till through their midst he had to run the gauntlet.
He reached the door; from there he took to flight;—
up, up he went,— through wood and over hillside,
up through the stone-slips, rough, precipitous.
He had his home up there among the mountains.—
It was some six months later he came here,
with mother, and betrothed, and little child.
He leased some ground upon the high hillside,
there where the waste lands trend away towards Lomb.
He married the first moment that he could;
he built a house; he broke the stubborn soil;
he throve, as many a cultivated patch
bore witness, bravely clad in waving gold.
At church he kept his right hand in his pocket,—
but sure I am at home his fingers nine
toiled every bit as hard as others’ ten.—
One spring the torrent washed it all away.
Their lives were spared. Ruined and stripped of all,
he set to work to make another clearing;
and, ere the autumn, smoke again arose
from a new, better-sheltered, mountain farm-house.
Sheltered? From torrent — not from avalanche;
two years, and all beneath the snow lay buried.
But still the avalanche could not daunt his spirit.
He dug, and raked, and carted — cleared the ground —
and the next winter, ere the snow-blasts came,
a third time was his little homestead reared.
Three sons he had, three bright and stirring boys;
they must to school, and school was far away;—
and they must clamber where the hill-track failed,
by narrow ledges through the headlong scaur.
What did he do? The eldest had to manage
as best he might, and, where the path was worst,
his father cast a rope round him to stay him;—
the others on his back and arms he bore.
Thus he toiled, year by year, till they were men.
Now might he well have looked for some return.
In the New World, three prosperous gentlemen
their school-going and their father have forgotten.
He was short-sighted. Out beyond the circle
of those most near to him he nothing saw.
To him seemed meaningless as cymbals’ tinkling
those words that to the heart should ring like steel.
His race, his fatherland, all things high and shining,
stood ever, to his vision, veiled in mist.
But he was humble, humble, was this man;
and since that sessions-day his doom oppressed him,
as surely as his cheeks were flushed with shame,
and his four fingers hidden in his pocket.—
Offender ’gainst his country’s laws? Ay, true!
But there is one thing that the law outshineth
sure as the snow-white tent of Glittertind
has clouds, like higher rows of peaks, above it.
No patriot was he. Both for church and state
a fruitless tree. But there, on the upland ridge,
in the small circle where he saw his calling,
there he was great, because he was himself.
His inborn note rang true unto the end.
His days were as a lute with muted strings.
And therefore, peace be with thee, silent warrior,
that fought the peasant’s little fight, and fell!
It is not ours to search the heart and reins;—
that is no task for dust, but for its ruler;—
yet dare I freely, firmly, speak my hope:
he scarce stands crippled now before his God!
[The gathering disperses. PEER GYNT remains behind, alone.]
DER PFARRER
(spricht am Grabe.)
Und nun, da seine Seele lichtwärts fliegt,
Und leer sein Leib gleich einer Hülse liegt,
Nun, liebe Freunde, sei davon gehandelt,
Wie dieser Tote unter uns gewandelt.
Er war nicht reich, nicht sonderlich von Gaben,
Von Stimme schwach, unmännlich im Gehaben,
Sein Wort kam weich und ungewiß heraus,
Und schwerlich war er Herr im eignen Haus;
Ins Kirchlein sah man ihn verlegen treten,
Als wollt’ er bitten: Laßt auch mich hier beten.
Vom Gudbrandstal, Ihr wißt, war er gekommen.
Er zog hier zu, beinahe noch ein Knab’; –
Und Ihr besinnt Euch, daß er bis ans Grab
Die rechte Hand nicht aus dem Rock genommen.
Die rechte Hand im Rock, – dies Merkmal war es,
Das diesen Mann von andern unterschied,
Und dazu sein gedrücktes, sonderbares
Benehmen, wenn er uns einmalnicht mied.
Doch waren’s stille Weg’ auch, die er wählte,
Und blieb er auch in unsrer Mitte fremd,
So hat’s uns doch zu wissen nicht gehemmt,
Daß diese Hand nur vier der Finger zählte.
Ich weiß ihn noch, vor nun so manchem Jahr,
Den Morgen des Aushebungstags zu Lunde.
Es war zur Zeit des Kriegs. In aller Munde
Der Zukunft Fragen und des Lands Gefahr.
Ich war zugegen. Vor dem Tisch saß breit
Der Hauptmann zwischen Amtmann und Sergeanten;
Und Bursch auf Bursche ward nach dem bekannten
Gebrauch geprüft, gebucht und eingereiht.
Der Raum war voll, und draußen vor den Scheiben
Scholl lautes Lachen aus dem Jugendtreiben.
Da rief man einen Namen. Einer trat
Hervor, so bleich, wie Schnee vom Gletschergrat.
Man winkte ihm; bis er zum Tisch sich tappte,
Die rechte Hand gewickelt in ein Tuch; –
Doch wie er auch nach Worten würgte, schnappte, –
Er fand nicht eines, trotz des Hauptmanns Fluch.
Bis er zuletzt, mit brennendem Gesichte,
Halb stammelt’, halb hervorstieß die Geschichte
Von einer Sichel, die ihm sei entglitten –
Und ihm den Finger glatt hab’ abgeschnitten.
Da ward es still – bis auf der Wanduhr Ticken.
Man kniff den Mund zu, sah sich ins Gesicht;
Man steinigte den Mann mit stummen Blicken.
Er fühlte hageln, doch er sah es nicht.
Da stand der Hauptmann auf, alt, grau, – ich seh’
Ihn noch, – spie aus, wies fort und sagte: Geh!
Er ging. Man wich ihm aus, wie einem Schatten,
Und ließ ihn Ruten laufen. Er gewann
Die Tür; da hub er blind zu rennen an; –
Und nun – hinauf durch Wälder, über Matten,
Hin über Halden, Hänge, Felsgeschütte – –.
Weit droben im Gebirg lag seine Hütte. –
Ein Halbjahr später war’s dann, daß er kam,
Mit Mutter, Braut und Kind, der unsre werden.
Er pachtete sich hier ein Streiflein Erden,
Ein Stückchen Brachmark, das sonst keiner nahm.
Er schloß, sobald es ging, den Ehebund,
Er schritt zum Hausbau, brach den harten Grund;
Und mit Erfolg, wie manches Fleckchen Land
Erzählte, das da gelb in Ähren stand.
Zur Kirche kam er nur, die Hand verborgen, –
Allein daheim, wo’s keiner mochte sehn,
Da schafften die neun Finger wohl für zehn. –
Da kam der Bach an einem Frühlingsmorgen.
Sein nacktes Leben rettete das Völkchen.
Er aber ging von neuem an sein Werk.
Es fiel das Laub, und aber stiegen Wölkchen
Aus einer Hütte, dicht nun unterm Berg.
Vorm Bach geschützt, – doch auch vor Schneegewehe?
Zwei Jahre später lag sie unterm Schnee.
Allein der Mann stritt weiter, unerschrocken.
Er hackte, karrte, schaufelte, grub aus, –
Und vor des nächsten Winters ersten Flocken
Stand da zum dritten Mal sein schlichtes Haus.
Drei Söhne hatte er, drei flinke Jungen;
Zur Schule sollten die, und das war weit; –
Der Anschluß an den Weg zudem bedungen
Durch einen Felsenschacht, kaum mannesbreit.
Wie half er sich! Der ältste mußt’ sich placken,
So gut es ging, und wo der Steig zu steil,
Da nahm der Mann den Kletternden ans Seil;
Die andern trug er hin auf Arm und Nacken.
So stritt er Jahr um Jahr; sie wurden groß.
Verschönte nun ihr Dank des Vaters Los?
Drei reiche Herren in der Welt, der neuen,
Vergaßen bald der Heimat und des Treuen.
Er war von kurzem Blick. Was über seinen
Bezirk ging, – von dem allen sah er nichts.
Wie taube Schellen klang ihm, was für einen
Der Unsern dröhnt wie Glocken des Gerichts.
Volk, Vaterland, uraltgeheiligt Hehres,
Stand wie im Nebel vor ihm, – Blendwerk, leeres.
Doch Demut, Demut war in diesem Mann;
Seit damals trug er schon an seinem Bann,
So wahr als Scham auf seiner Wange brannte
Und seine Finger in die Tasche bannte. –
Ein Brecher des Gesetzes? Mag es sein!
Doch etwas leuchtet über dem Gesetze,
Wie dort des Berghaupts starrend Felsgestein
Noch überkrönen lichte Wolkennetze.
Ein schlechter Bürger war er. Unfruchtbar
Für Staat und Kirche. Doch am Berg da droben,
Wo er im engsten Kreis sein Glück gewoben,
Dort war er groß, weil er er selber war; –
Weil der ihm eingeborne Klang nie schwieg;
Ein Klang, wie Geigen seufzen unterm Dämpfer.
Und darum Friede Dir, Du stiller Kämpfer,
Den schuf und brach des Bauern kleiner Krieg!
Wir wollen Herz und Nieren nicht ergründen;
Gott ziemt’s allein, das letzte Licht zu zünden; –
Doch dies ist meiner Hoffnung Stern und Kern:
Der Mann steht kaum als Krüppel vor dem Herrn!
(Das Leichengefolge trennt sich voneinander und geht. Peer Gynt bleibt allein zurück.)
A PAP
(a sír fölött beszél).
És most, hogy lelke föl a mennybe szállott,
És itt maradt a gyarló porhüvely,
Lássuk hivek, ez élet miben állott,
S e lélek milyen sorsot érdemel.
Nem volt dús sem szellemben, sem javakban,
A hangja és tartása férfiatlan,
Gyengén beszélt és bizonytalanul,
Aligha volt saját házában úr.
A templomba is oly zavartan lépett,
Mint a ki szól: "Bocsánatot, hogy élek!"
Gudbrand-völgyből jött — még most is emlékszem,
Ő maga vézna, kora gyermeki,
S tudjátok tán, hogy soha életében
A jobbkezét zsebből nem vette ki.
Keze zsebében. Erről ismerék meg,
Ebben mindnyájunktól külömbözött,
S a félelemről, melyet mindig érzett,
Ha olykor megjelent az emberek között.
De bárha mindig csöndes útain járt,
S köztünk maradt merőben idegen,
Nem gátolhatta, hogy ne tudják mindjárt:
Négy ujja volt csak a jobbik kezén.
Emlékezem ... pedig sok éve van tán,
A sorozáson történt Lundeben,
Rossz, háborús napok... mindünknek ajkán
Ezer remény és még több félelem.
Ott voltam én is. Hosszú asztal mellett
A sebész, polgármester, kapitány,
A fiúk jöttek, s a kinek kitellett
Mértéke, azt beírták azután.
A szoba tömve, ünnepi komolyság,
Künn annál hangosabb volt a mulatság.
Most egy nevet kiáltnak. Ez belépett.
Az arcza sápadt, halotthalovány,
S hogy intenek, a nagy asztal felé megy,
Jobbját fehér kendőbe burkolá,
És kapkodott, szót keresett — hiába,
A kapitány úgy szidta, mint a zápor,
Míg végre oszt' hebegve, arcza lázba'
Valami mesét bökött ki magából,
Hogy nem jól fogta meg a sarlót,
És egy ujjat tövig letarlott.
Csend lőn — csak épp az óra ketyegett;
Ajkunk, szemünk egymásnak integet;
Pillantásunk rá nézve kész halál,
Ő érzi, bár nem lát, egész' elbódul ...
a vén, komor, ősz kapitány föláll,
Kiköp és mond ajtót mutatva: "Lódulj!"
S ő ment. S a merre járt, mindütt kitértek,
Ki rá nézett, szemével döfte át,
S futott, rohant, a mint ajtóhoz érhet,
Rohant vadul föl, hegyen, csúcson át,
Fönn szakadékon, sziklaszál fölött
Állt kis kunyhója s ő odaszökött.
Félévvel később jött közénk e helyre
Ő, anyja, jegyese és kis fia,
Kis földet vett — már rég nem volt mívelve —
Ugyancsak jól kellett dolgoznia.
A mint tehette, meg is esküdött,
Kunyhót épített, földét dolgozá,
De munkáján az Isten őrködött
S adott dúsan áldást, kalászt reá.
Ha jött templomba, kezét eltakarta,
De hogyha otthon senki sem zavarta,
Kilencz ujjával tízért dolgozott.
De tavaszszal a víz kiáradott.
Éltén kívül semmije sem maradt.
S ő újra izzadt a dolog alatt,
Erdőt irt és egy védettebb helyen
Kunyhót épit, hol a vízár nem éri.
Két évre egy lavina hirtelen
Alázuhan s földönfutóvá teszi.
S ő küzd tovább és munkál rendületlen,
Ás, fúr, farag, hogy verejtéke hull,
S nem hullt a hó még és befejezetten
A harmadik ház, mely magasba nyúl.
Három fia született, szép fiúk,
Már iskolába kellett járniuk,
Az út veszélyes, alig nyomnyi széles,
Ki rajta jár, mindjárt szédülést érez.
S hogyan segített rajt? A legnagyobbat
Kötélre vette, azon lebocsátja,
A többit karra vette, hátra.
így küzde értük; ők sokra jutottak.
S mi lett a hála érte ? mind elment rég.
Az újvilágban mind meggazdagodtak,
S apjuk jóságát végképp elfeledték.
Nem volt ő nagyralátó. Szűk körén
Túl, a távolba sohse látott.
S nem érzi, mely int sürgősen felénk,
A jobb hitet s a túlvilágot.
A nép, haza s minden, mi szent,
Előtte szó volt, mely mitsem jelent.
De volt szivében mélységes alázat.
Keresztje ellen sohse lázadt,
És tudta, ha birája elé megérkezék,
Zsebéből majd ki kell venni kezét.
Megszegte a törvényt ? Ó az lehet,
De él valami törvényink felett,
Miként a havas ormokon felül
Emelkedik a felhő egyedül.
Rossz polgár volt, az egyház és az állam
Nem vette hasznát. Ám fenn a hegyen,
Hol fáradt, küzdött emésztő munkában,
Ott nagy volt ő, ő maga teljesen.
Szivének hangja tompán zenegett,
Mint hegedű, ha eltompítják hangját,
És mégis, megvíván az élet harczát,
Fáradt harczos, béke, nyugalom veled!
Ki vizsgálja a szíveket, veséket?
Neked adatott az, Uram, te néked!
S mégis reméllem, a hit bennem ég:
Ura előtt nem áll, mint nyomorék!
(A halotti kíséret eloszlik, Peer Gynt egyedül marad.)
A PAP
(beszél a sírnál)
S most, hogy bírájához szállt lelke fel,
s itt fekszik teste, mint üres hüvely -
atyámfiai, hadd ismertetem,
hogyan vándorolt át az életen.
Gazdag nem volt és értelmes sem éppen;
férfiatlan magaviseletében,
szelíd hangon, kuszán nyilatkozott,
saját házában sem uralkodott;
templomba is úgy lépett, mintha kérne:
engedjük meg, hogy leüljön helyére.
Tudjátok. Gudbrandvölgyből jött. Egészen
fiatal volt, mikor falut cserélt; -
s láttátok: jobb kezét, ameddig élt,
mindig eldugva hordta a zsebében.
Ez a rejtett kéz volt külön vonása,
lelkünkbe vésődött külön jele,
s jel volt a félénk szív hunyászkodása -
ha olykor mégis közénk jött vele.
S bár halk, magányos útjait követte,
s bár köztünk idegenként vándorolt,
hogy jobb kezének csak négy ujja volt,
tudtátok mind, hiába rejtegette -
Rég volt, de jól emlékszem még a napra:
Lundéban reggel volt a sorozás.
Háború jött. Mit hoz a változás,
milyen jövőt - mindenki azt vitatta.
Jelen voltam. Az asztalnál a bíró,
a kapitány s néhány altisztje ült,
minden legény mérték alá került,
ahogy szokás. Jegyezte a beíró.
A szoba zsúfolt. S míg benn méregetnek,
künn fiatalok hangosan nevetnek.
Most egy név csendül. Bejön egy legény,
fehér, mint a hó a hegy tetején.
Hívják: odaáll az asztal elébe: -
a jobb kezét egy rongy rejtegeti,
nagyot nyel, tátog, nyög, beszélne -
nem tud, bár a kapitány sürgeti.
Végül dadogva és a szót keresve,
elmondta, kipirulva, szepegőn,
hogy bicsakló sarlóval a mezőn
véletlenségből egy ujját lenyeste.
Ekkor csend lett. A sorozó urak
összenéztek s elhúzták szájukat;
a legényt néma szemmel megkövezték.
Tudta s nem látta: jég veri a testét.
Ekkor az őszes tiszt felállt: köpött,
s szólt: menj! S megmutatta a küszöböt.
S a legény ment. Ott kettős sorba álltak,
ahogyan vesszőfutáskor szokás.
Már ott az ajtó. Egy iramodás,
és nekivág a legelős határnak,
kövek s szirtek közt fut erdőhomályba,
amelyen túl a fjell s kunyhója várja. -
Félév múltán hozzánk jött. Kisfiát,
anyját s menyasszonyát hozta magával,
s földet bérelt itt, a lomi határral
szomszédos fennsík egyik parlagát.
Hamarosan házasságot kötött,
rönkházat ácsolt, törte a rögöt;
sikerrel: sárgán hullámzó vetés
hirdette: nem volt meddő küszködés.
Zsebre tett jobb kézzel járt templomunkba,
de kilenc ujjal többet dolgozott,
mint amennyit más tíz ujjal szokott.
Tavaszi ár jött, s odalett a munka.
És nem maradt, csak a mezítlen élet.
De már megint irt s ácsol odafenn,
s mire ősz jön, új ház épül, de védett
s a réginél megbízhatóbb helyen.
Védett hely? Ártól. De hózuhatagtól?
Elpusztult két év múlva minden attól.
De emberünk meg nem hajolva állta:
ásott, talicskázott, irtogatott,
s mire új tél az új havat szitálta,
már harmadik kunyhójában lakott.
Három ügyes fia volt. Iskolába
járatta őket. Messze volt nagyon; -
s a falu útjáig, sziklára hágva,
át kellett menni egy szűk szurdukon.
S mit tett? A “nagy” hadd menjen óvakodva,
ahogy lehet; de szirtes oldalon
a derekát erős kötélre fogta; -
kettőt pedig vitt, háton és karon.
S idővel megnőtt a három gyerek,
s ő várta, hogy most ők segítsenek.
Az újvilágban rég jómódban élnek,
és norvég apjukról nem is beszélnek.
Széles sohasem volt a horizontja,
szűk, kis körén túl nem látott. Neki
üresen csengett és semmit se mondva,
a szó, mely szívünket megzengeti.
Nép, haza s más magasztos, fényes eszme
benne csak úgy derengett, ködbe veszve:
Alázatosság volt az élete;
s lelkében ott élt még a régi szégyen,
ítéletének égő bélyege,
s négy ujját rejtve hordta jobb zsebében. -
Vétett a törvény ellen? Vétkezett.
De a törvény felett is fény loboghat,
ahogy, láthattuk, a Glitter felett
magas, fényes felhőcsúcsok ragyognak.
Rossz polgár volt. Államnak, templomának
csak meddő fa. De odahaza, fenn,
hol küzdve dolgozott az otthonának,
nagy volt, mert önmaga volt teljesen.
Hangjához nem lett hűtelen soha.
Szava: halkított hangszer muzsikája.
Béke veled, te, csend jó katonája,
földművesharc elesett harcosa!
Mi nem vizsgálunk szíveket s veséket:
nem ember dolga, hanem Istené,
de szent hitem: ha ma eléje léphet,
nem csonkán áll Teremtője elé.
(A gyülekezet oszolni kezd s hazaindul.
Peer Gynt egyedül marad.)
Пастор
(над могилой)
Душа теперь витает в небесах,
И пуст, как шелуха, сей бренный прах,
Покойника нам должно помянуть,
Обозревая пройденный им путь.
Был неумен и не имел достатка,
К тому же был не храброго десятка,
Не смел открыть суждения свои,
И не был чтим в кругу своей семьи,
И, приходя молиться в божий храм,
Себя незваным чувствовал и там.
Он, в Гудбрандской долине живший ране,
Переселился мальчиком сюда.
Вы ежели припомните, всегда
Держал он руку правую в кармане.
Рука в кармане как бы составляла
Особенность, в которой весь был он,
Хотя бы замечали вы сначала
Отчаянно застенчивый поклон.
Но хоть он жил как будто в тайнике
Меж нас на положенье чужестранца,
Как ни скрывал он, все могли дознаться:
Четыре пальца было на руке.
Однажды утром, много лет назад,
Я в Лунде был при воинском наборе.
Велась война. Кругом стояло горе,
И друг за другом беды шли подряд.
Я в Лунде был. Я помню, мы сидим,
Я, пристав, капитан и офицеры,
И чуть не всей округи кавалеры
Идут в солдаты, как пристало им.
В присутствии полно было народу.
От смачных шуток не было проходу.
Вновь выкликают. Входит паренек.
Он бел, как свежевыпавший снежок,
Рука его обмотана тряпицей,
Он весь трясется, словно по пятам
За ним бегут, и плачет, хоть грозится
С ним обойтись сурово капитан.
Мы от него словечка добивались,
Нашел он силу наконец в себе
И что-то лепетать стал о серпе,
Обрезавшем ему случайно палец.
И тишина настала в тот же миг,
Лишь шепоток недобрый не затих.
Был пострашнее каменного града
Упрек безмолвно брошенного взгляда.
И тут, знававший горя через край,
Встал капитан и вымолвил: "Ступай!"
И он пошел. Все сдвинулись в сторонку.
Пред ним образовалась пустота.
Он побежал в родимые места
И задыхался, словно бы вдогонку
За ним толпа взъяренная пустилась,
А хижина его средь скал ютилась.
Прошло полгода, он явился вдруг.
При нем грудной ребенок, мать, невеста.
Для своего участка взял он место,
Где начинается общинный луг.
И под венец пошел с невестой он,
Едва лишь домик был сооружен.
Он скудный свой возделывал надел.
И, надобно сказать, в том преуспел.
Ласкало взоры хлеба колошенье.
Работали, хоть скрытен был и тих,
Те девять пальцев за десятерых,
Да все весной сгубило наводненье.
Едва спаслись. Он начал все с начала,
И к осени над домом был дымок.
Теперь его жилище представляло
Собой вполне надежный уголок
При наводнении! Да все едино
Его сгубила снежная лавина.
Но бодрость в бедняке не иссякала,
Несчастная душа не поддалась,
И, прежде чем снега покрыли скалы,
Он выстроил жилище в третий раз.
Трех сыновей он вырастил, бедняга,
А школа там - далеко от села.
Ходить учиться - надобна отвага:
Тропинка по-над пропастью вела.
Что ж делал он? Пускал вперед старшого,
Веревкой привязав его к себе,
И, чтобы риска не было большого,
Он двух меньших нес на своем горбе.
Шел год за годом. Сыновья росли.
Отцу надежда виделась вдали.
Три богача забыли в Новом Свете,
Как шли в Норвегии когда-то в школу дети.
Он недалеким был. И за порогом
Своих забот видал лишь мрак густой.
Слова, что людям говорят о многом, -
Все были для него что звук пустой.
В словах "народ", "отечество" и "гений"
Не видел он отчетливых значений.
Однако он смиренен был всегда,
Всю жизнь он помнил о своем обмане,
Горела на лице печать стыда,
И руку прятал он всегда в кармане.
Он преступил закон своей страны?
О да! Но что-то есть и над законом.
Ведь и над тучами вознесены
Отроги, вздыбленные горным склоном.
Плохой был гражданин. Сучок бесплодный
Для родины и церкви. Но ведь здесь
Он был велик в работе ежегодной,
В которой он самим собой был весь.
Звук, шедший от него, был чист вполне,
Хотя он не был за судьбу спокоен,
Усни же с миром, бессловесный воин,
В рядах крестьянства павший на войне.
Творить свой суд над бренными сердцами
Негоже тем, кто прахом станут сами.
Но говорю вам: я уверен в том,
Что он пред божьим праведен судом,
Народ расходится. Пер Гюнт остается один.
陌生人
这一点您用不着担心。戏的最后一幕还没终场，演员是不会中途死掉的。
(逐渐消失)
培尔
他终于泄露了天机。他是个教人讨厌的说教家。
第三场
〔山顶墓地。
正举行葬礼。牧师及参加葬礼的群众刚诵完最后一节圣诗。培尔•金特在墓地墙外出现，在门前停步。
培尔
又有一个人踏上了每个凡人必经之路。谢天谢地，还没轮到我。
(走进墓地)
牧师
(站在坟墓旁)
如今，既然他的灵魂去见上帝了，既然他的躯壳——一堆尘土——躺在这里，亲爱的朋友们，让我谈谈死者在人世间的这段旅程吧。他不富有，才智也并不出众。他不勇敢，身材也不魁梧。在神态上，他显得优柔寡断，见了人羞羞答答。在自己家里他也不像个主人。他悄悄地溜进这座教堂，仿佛哀求我们难许他在这儿跟我们一道祈祷。他是从古德布兰第斯达尔来的，你们都知道当他还是个孩子的时候是怎样迁到这儿来的。我相信大家都记得他总把右手揣在衣袋里那副样子。正是这小小的特点，以及他那腼腆羞涩、在人前窘促不安的神态，还有就是他那沉默寡言、竭力贬低自己的谨严作风，使他在我们心中留下了深刻的印象。然而尽管他在我们当中走的是一条孤独的路，尽管他始终是个陌生人，我们都晓得—虽然他想尽办法不让大家看到—他那只藏在衣袋里的手上只有四个指头。
