PEER GYNT.
(ráüt egy nagy fenyőre).
Igen, szívós vagy, látom, vén gonosz,
De mindhiába, mégis meghajolsz
(újra ráüt).
Érczből van bár Nagyságodnak a vérte,
Mégis legyőzöm én, jótállok érte.
Csak rázzad dühösen izmos karod,
Én értem haragod és bánatod,
S mégis mindjárt a porba sújtalak!
(Hirtelen abba hagyja a döngetést).
Eh őrültség! Egy buta fadarab,
Nem vértezett, vitéz, nemes lovag.
Nehéz, keserves munka a favágás,
S még hozzá folyton ez az álomlátás,
Az álmodás és még hozzá az éhség,
Azt mondom én, eh, vessük végre végét!
Mit bámulom tátott szájjal az üres ködöt?
Elég állatnak lenni állatok között.

PEER GYNT
(nagy, görbe ágú fenyőbe vágja fejszéjét)
Szívós vagy, igaz, keményinu vén,
de mit se segít: leterítelek én.
(Ismét nekivág.)
Látom, páncél van tagjaidon,
de bármily erős, én széthasitom. -
Csak rázd fenyegetve görbe karod,
tán így fejezed ki dühöd, haragod;
hiába: jön már a megadás -!
(Hirtelen abbahagyja a baltázást.)
Agyrém! Egy vén fa - lehetne-e más?
Agyrém! Nem acélpáncélos alak,
repedéses kérgű fenyőfa csak. -
Kemény ez a munka: dönteni fákat,
hát még, ha eközben az álom a társad.
De most már vége - vége örökre,
nem nézel nyílt szemmel a ködökbe,
te vadon fia, sors űzöttje-ütöttje!
(Ismét gyors csapásokkal dolgozik.)
Űzött, bizony. Nincs édesanyád,
aki főzne, terítene s várna reád.
Ha enni akarsz, segíts magadon,
halat, vadat ád a víz s a vadon,
apríts csetenyét, élessz parazsat,
tégy-végy, pepecselj, szolgáld ki magad.
Ruha kell? Menj s űzd a szarvasokat.
Ház kell? Feszíts le követ, de sokat.
Kell rönk a tetőhöz? Döntsed a fákat,
s hordd a szarúfát, mig bírja a hátad. -
(A fejszét leereszti, maga elé bámul.)
Gyönyörű lesz. Fenn a torony s kakas,
magasba kinyúló, szép, sugaras.
S hogy szebb legyen, ott, ahol orma épül,
halfarkú nőt faragok ki diszéül.
A kakas rézből lesz, a zárak is abból.
Az ablaka csillog, lesz üvegem.
Bámulva tekint fel a sok idegen,
aki látja, hogy ragyog le magasból.
(Epésen nevet.)
Pokoli hazugság! Újra kisért.
Te kivert!
(Ismét erősen baltázni kezd.)
Kéregfal és fedelecske
jó lesz, odakünn, ha fagyna vagy esne.
(Felnéz a fára.)
Inog már. Most - neki a lábamat!
Lezuhant, itt van a földre terűlve
remeg a fiatal sarj messze körűle.
(Hozzáfogna a legallyazásához, de egyszerre fülelni kezd,
s felemelt fejszéje megáll.)
Les rám valaki. Te vagy az? Hohó!
Cselt vetsz nekem itt, haegstadi apó?
(Lehúzódik a fa mögé s onnan kémlel.)
Legény. Egyedül. Szepegő, riadt.
Maga körül néz. Lám, a kabát alatt
valamit rejt. Sarlót! Állva figyelget, -
öklét sí-bot bütüjére teszi,
illesztgeti, míg valamit kieszelhet -
Nyekk! Az egész ujját leszeli!
Az egészet! Vér! Így vérzik a vad. -
Rongyot tesz a csonkra - s messze szalad.
(Felegyenesedik.)
Ördög vihette rá! De a drága ujját!
És kényszerüség nélkül metélni úgy át.
Hopp, értem: ilyet a legény azért csinált,
hogy ne kelljen szolgálnia a királyt.
Így, így. Vinnék katonának küzdeni vésszel,
s neki nincs rá kedve, maradni szeret -
de levágni búcsút mondva - ilyet!
Gondolni, kivánni, akarni lehet; -
de megtenni! Fel sem foghatom ésszel!
(Megcsóválja a fejét s tovább dolgozik.)