Majd követem az embernem nyomát,
Mindig fölszínen úszva rajta át:
Hisz minden a fölszínen tükrözik.
Szemlélem majd, miképpen küzködik
A nagy s nemes szabadságért, jogér',
De csak távolból, hova nyíl nem ér.
Nézem gondolkodók bukását,
A vértanuk dicső halálát,
Országok keltét-sirba szálltát,
S világkorok kis kezdetből mint lesznek,
Szóval: a történet fölét szedem meg.
Egy kötet Beckert még magamhoz váltok,
S időrendben bejárom a világot.
A történet ugyan nem erős oldalam,
S beléje bonyolódom untalan,
De nem baj: a hol a tudás sekély,
Kezdetre ügyel, ki végére ér,
S mindjárt megvan az "összefoglalás",
Az egész jó, bár a részlet hibás,
Gyakran a kezdet üres és lapos,
S a vég eredeti és alapos,
Milyen dicső czél igy magasba törni,
S a sok silány játékot tűzbe lökni!
(Megindultan hallgat.)

Követni az ember utját volna jó!
Piheként lebegni a történet vizében,
míg - mint álomban - a múltakat újraélem, -
látom: jóért hogy ömlik a hősi vér,
- de fedett helyről, hol semmi veszély sem ér -
látom: mártír hal, az eszme hősei hullnak,
látok kelő s bomló birodalmakat -
kicsiből naggyá nőtt korszakokat;
szóval: leszedem a fölét a múltnak. -
Veszek egy Beckert, kronológiája
kalauzom lesz a régi világba.
Igaz: a tudás még gyenge ma bennem,
s bonyolultság sok van a nagy történelemben!
Nem baj: ha kutatni balga módra kezdesz,
az eredmény annál érdekesebb lesz. - -
Mily nagyszerű: látni a célt magát,
s el is érni; ha kell, tüzön-vizen át.
(Csendes elérzékenyedéssel.)